Hogy érzed magad itt?

Bárcsak ne kérdezgetné hirtelen mindenki ezt tőlem. Bárcsak érezhetnék. Bárcsak, bárcsak, bárcsak..

Ennek a kérdésnek az előzménye pusztán annyi lenne, hogy idén bekerültem egy új csoportba az óvodában.

Nem könnyű ennek az előzménye. Nem könnyű azt gondolnom, nem az elüldözésem lenne ezzel a fő cél. Állítólag nem. Állítólag sokat változtam. Állítólag..

Persze mindenki azt szokta ilyenkor mondani, hogy ő nem veszi saját magán észre. Velem is így van ez. Én érzem, hogy nem változtam, hiszen belül mindig is ez voltam, vagyok, és még annyi titok van bennem, amit nem ismernek. Talán a belső énből egy picit több került látótérbe. Nagyon zárkózott típus vagyok és nehezen nyílok meg, és főként nem bárkinek. Most azt hiszem, mivel éreztem a hálót magam mögött, hogy végre nem eshetek olyan nagyot, hiszen van hová huppanom, picit jobban elengedtem magam. Ennyi okot tudnék elképzelni a nagy változások hátterében igazából. Ki tudja.. Rosszul eső találgatások látnak napvilágot – természetesen nem a szemembe, hanem a hátam mögött, hiszen úgy a menő – amelyeknek semmi köze a valósághoz. Tehát nagy közös vélemények szerint jó lesz nekem ebben a csoportban. Vágjunk bele! 😉 

Még csak másfél hete tart a tanév. Ismét nagycsoportosaim vannak, tehát mondhatni könnyebb a dolgom, a nagyok már elég önállóak, ügyesek. Mióta itt dolgozom ismerem őket. Édesek, szeretni valóak, így azt kell mondjam könnyű, hiszen nem egy idegen csoportban vagyok és ők is ismernek már engem, nekik is könnyebb így.

Legyek piszkosul őszinte? 

Ha az eszemet kérdezem, azt kell mondjam.. Még nem érzem az én csoportomnak. Én még idegen vagyok itt. Ez egyik napról a másikra nem fog megváltozni.

 

 

Nekem most bizonyítanom kell, és nekem is bizonyítaniuk kell, hogy valóban jók leszünk e együtt. Bekerülni és beszokni egy összeszokott, más csapatba, sosem könnyű. Ehhez idő kell. Sok idő.

Úgy érzem nem pihenhetek. Hogy nem lehetek nyugodtan. Hogy a testem görcsben áll és várok valamire, bár nem tudom pontosan mire. Ugrásra kész vagyok, egy merő feszültség. 

Ez nem én vagyok. Gyűlölöm.

Ezen még dolgozni kell, és idő kell a beilleszkedéshez.

Ma megkérdezte tőlem négyszemközt a főnököm, hogy hogy érzem magam itt. A szemébe néztem és azt gondoltam: bárcsak őszinte lehetnék veled! Bárcsak elmondhatnám a gondolataim és tudnék veled beszélgetni.

Mert ő nem ilyen ember, amilyen most. Legalábbis azt hiszem. Sajnos, ahogy mesélik, ahogy látják, ahogy látom.. több van itt a felszín alatt, mert most ő is behódolva él.

Sajnálom. Sajnálom, mert amikor megismertem, amikor még nem volt vezető, azt gondoltam róla erősebb, mintsem hogy uralkodjanak felette. El se hittem volna akkor, hiszen egy igazán jó embernek, erős embernek ismertem meg. Talán sakkban tartják őt is, nem tudom. De ez csak egy látszólagos, felmentő gondolat. Állítólag hiába a figyelmeztetés, a tanács.. ő is csak valaki alattvalója? Jó lenne a színfalak mögé látni egyszer. Jó lenne tudni az elmúlt évek előzményeit és átlátni ezt az egészet. De persze lehet az egész csak kósza gondolat, ármány és trutyi, és ez az igaz, ami most folyik. Megeshet.

Mit mondhattam volna neki?

– Hát itt vagyok. – semmitmondó válasz magamnak, mosolygós, ködös válasz neki. Mindenki “boldog”.

Hogy vagyok?

Nem tudom! Nem tudom megmondani! Jól vagyok, nem bántanak, telnek a napok csendesen. Nem vagyok boldogtalan, nem vagyok dühös, elégedettlen. Nem tudok rosszat mondani. Viszont egyelőre csak vagyok és figyelek. Ezt hogy fogalmaznád meg szépen, hogy elfogadják? 

Félek szabadjára engedni az érzéseket, amik valahol bennem kavarognak az új helyzettel kapcsolatban. Azt tudnám csak mondani, nem vagyok maradéktalanul boldog, de boldogtalan sem vagyok. Attól, hogy az elmúlt másfél hétben senki nem bántott, és minden okénak tűnik az egész oviban, még nem jelent semmit. Szeretnék a látszat mögé nézni, a gondolatok hullámába kicsit belesni, hogy tudjam mi lehet a helyes irány. Szeretnék hinni és bízni, de ezt nehéz lesz felépíteni, tudom. Szeretnék megfelelni is, de szeretném ha úgy fogadnának el, ahogy vagyok, és nem kérnének tőlem olyat, amire én képtelen vagyok. Félek, elfogy a megértés bűbája, és jön majd a kényszer. Vegyes még minden, de úgy hiszem elég hosszú a tanév a felfedezéshez.

Így most csak, mint egy robot végzem a dolgom és sodródom az árral. Remélem valahol kidob majd oldalra, a puha homokra..