Az utunk során mindig a megfelelő emberek fognak mellettünk állni és velünk haladni. Néha bántani fognak, fájdalmat okozni, leckévé válni. Néha segítők lesznek, barátok, igazak, jó tanárok. Némelyikük velünk marad egész életünkben, némelyikük csak az út egy szakaszán fog mellettünk sétálni, és lesznek olyanok is, akik amilyen gyorsan jöttek, úgy mennek is. Akár jó, akár rossz, mindig azok fognak velünk tartani, akikre épp szükségünk van valamiképp. Csupán az együtt töltött idő a kérdéses, hogy még mit kell kapnunk egymástól.
Néha nehéz lesz elengedni őket, de el kell fogadni: a közös út véget ért, hisz mindent megtanultunk egymástól, amit kellett.
Néha úgy érzem meg sem érdemlem, aki épp mellettem sétál az úton.
Azt mondták jó ember vagyok. Eddig mindenki, akit barátomnak gondoltam ezt mondta. Évek múltán, visszaemlékezve is jó voltam. “Túl jó”, hogy valakit megidézzek. És sírni akarok ezen. Zokogni, üvölteni, az öklöm a falba verve kiáltani.
Bonyolult dolog ez a jóság. Nehéz. Rendkívül törékeny, és bármikor szét eshet. Ahhoz, hogy tanuljunk, néha szét is kell esnie. Mégha bele is akarsz őrülni a fájdalomba tőle, akkor is. De aztán a másnap egy új lehetőséget hoz, és ismét jó lehetsz, igaz.
Én egy újabb tapasztalattal lettem gazdagabb, pedig azt hittem ilyet már nem fogok tapasztalni, mert ezeknek a dolgoknak talán elmúlt az ideje, ha eddig nem voltak. Legalábbis ilyenre nem emlékszem. Bárhogy is keresgélek az emlékeim között, ilyen finom, tiszta, egyszerű még sosem volt. Nem volt kényszer, nem voltak mertek, nem voltak elvárások. A lehető legegyszerűbb volt, annak ellenére, hogy én mennyire nehéz eset vagyok ebben a témában.
Azt hiszem, az a vicces, hogy ezúttal eszembe se jutott elszaladni. Csak állni, mosolyogni, szétesni, érezni; érezni mindent, hálásnak lenni, darabokra hullani és összerakodni pillanatok alatt.
Elviselni az érintést, és hogy kapok, hogy nem kell adnom, csak lennem a lehető legegyszerűbben. Ez iszonyú ritka. Alig értem.
Nem tudom feldolgozni. Az rossz?
Nem vagyok olyan jó, mint hiszitek. Néha feltörnek a démonok a mélyből.
Az utunk mindig változik, mindig alakul és időnként mi alakíthatjuk. Én még nem döntöttem merre is tartson. De remélem, egy darabig még itt maradhatok, mert van még mit tanulnom a mellettem haladóktól.
Szeretném hinni egyszer, hogy én is olyan utastárs voltam, akire megéri emlékezni, és volt hasznom az út során.
Hát csak ennyi.
Vagyis volna még valami.
Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy nem csináltattatok tortát!
Szóval köszi.. és köszi.. csak köszi.. a lehető legegyszerűbben.
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: