Még ezelőtt jópár órával sok gondolat jàrt a fejemben. Most is van bőven nem mondom, de alkohol bűze tompítja a fényeket. Itt meg is állnék, bocsi a félre gépelésért előre is. Azért igyekszem.
Hogy mit szeretnêk mondani?
Csak hálás vagyok. Mostanában nagyon hálás vagyok. Sok mindenért. Nyuszikám rossz bőrben, itt tüsszög mellettem, a barátaim viszont jól vannak. Időnként hullámvölgyben, de én is, ez belefér.
Még korán van. Ködös a fejem. Tudok gondolkodni. Itt vagyok. Emlékszem. Jól vagyok. Csak kissé tompább vagyok. Meglepően jó érzés. Úgy érzem kell, kell hogy néha más legyek, hogy néha lassabb legyek, lazább legyek, elmondjam mi nyomja a lelkem.
Ma nagy dolgot mondtam ki. Már régóta nem mondtam ki ezt a dolgot.
Fáj kimondani. Fáj hallani, főleg a saját számból, a saját hangomon. Furcsa ez a hang.
Nem baj, kell. Könnyebb. Emlékeket kelt, melyek most homolyba tudnak burkolózni a számtalan pohárka alkohol után. Szépek lesznek. Vagyis..nem is igazán vannak csúnyák. Inkább egy egy szomorú talán. Alig. Elvesztek. Már minden szép.
Lassú a fejem, a kezem. Kiesik a telefon a kezemből. Már csak ülök. A járás nehezített tényező. Még megy egyenesen, megy simán, könnyednek tűnik. Csak én érzem a koncentràciót. De nem akarok màr. Szabadjára akarom engedni ezt a számtalan érzést, ami most fel akar törni.
Fàjni fog, nagyon.
De fájnia kell. Ha ez most fáj, akkor újra érzem, tudom, hogy ember vagyok. Hogy szerettem, hittem, éreztem. Hogy ez még valahol bennem mélyen él, és hiába a sok fal köröttem, az árkok, valahol bent még érzek, még szeretek, mêg hiszek. Még ember vagyok odabent, és bármire képes. Még érzek.
Homályos a plafon felettem, emlékképek, szépek, mindenütt köröttem. Azt hiszem lekapcsolom a lámpát. Ma nem kell az éjjeli fény, a biztonság, a menny, a làmpa hívogató szava, hogy lássak, bízzak.
Most jöhet a sötét, az éj, a pokol, a harag, a düh, a bánat, a szomor, bármi. Ma felemészthet minden mi még elér, míg szemem bármit is ér és lát, míg agyam feldolgozza a képeket.
Most nem félek. Már egy ideje nem. És ma kimondtam. Ma kicsit engedtem. Elcsukló hangon de én voltam. Hisz holnap már úgysem tehetem meg.
A holnap a te napod. A te utolsó napod és ebből még nem tudok engedni. Még mindig nem.
De kicsit már nem csak az enyém az éj, a titok. Ma másképp döntöttem, még korán, időben, a gondolatok elején, mik azóta is ajkamon csücsülnek és várakoznak.
Könnyed az este, a fej, az érzés, a szív. Meleg az éj. Ma a fsjdalomnak nyoma sincs. Szép szép, és nem az enyém teljesen. Talán én sem tudok mindent irányítani. Talán ma könnyebb lehet a fájdalom, nem tudom. De, majd reggel meglàtom. És remélem, a mai barátok, a holnap barátai maradnak. Mert a nagy titkokhoz, nagy emberek kellenek.
Ma csak, köszönet érte nektek!
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: