A jó rabszolga

Sziasztok!

Igen régen írtam már bármit is, de most kellett az idő a regenerálódásra. Elfáradt a lelkem. Ennyire egyszerű, nem érdemes szépítenem. Nem akartam, nem volt erőm írni, és bevallom most sem az igazi a helyzet, de amikor éjszakákat nem alszom át, mert pörög az agyam és érzem, hogy bizonyos témákat ki kell írnom magamból, akkor nagyon nehéz, és  megtörik a jég. Tehát most elkezdek írni, írni, és írni, és még nem tudom mely gondolataim kerülnek először a virtuális papírra, de belevágok. 

A temetés után megváltoztak a dolgok. Nekem is kevesebbet kellett aggodalmaskodnom a mama miatt, a dédi miatt, a helyzet miatt. Valahogy egy nagy teher lekerült rólam, amit akaratlanul is cipeltem és kihatott rám. Csúnya ezt mondani, de nem tudom jobban szemléltetni. A munkahelyemen hamar megjegyezték, hogy mennyivel másabb lettem. Tény és való, nem idegeskedtem végre. Keserédes állapot ez. Miközben bennem valami darabjaira tört, egy másik rész elkezdett gyógyulni. A darabok még úgy hiszem jóideig darabok maradnak csak, de egyszer elmúlik majd ez az állapot. Úgy tudom elképzelni az egész folyamatot, hogy a bennem darabokra tört részek közé idővel egy zselé kúszik majd, ami összehúzza a darabokat. Nem lesz ugyanolyan, mert nem lehet, hiszen elvesztettem az életem egy fontos részét, de idővel kicsit összébb állnak a dolgok, gyógyulnak majd a sebek. Ilyen a gyász. Ezzel jár a halál. Ez már nem ismeretlen terep.

Őszintén szólva ez egy sokkal személyesebb bejegyzésnek indult, de elvesztettem a fonalat. Merthogy .. közbe meg akarják mondani, határozni, kötni, hogy mit tehetek és mondhatok. Legyek jól idomított robot, akinek nem számít senki és semmi, csak csendben, lehajtott fejjel követi a parancsot. Tehát most élve az írás szabadságával..

Érdekes. Egész életemben ezt tettem. Megadtam magam, mert “otthon” ez volt a rendszer. Kész. Gyakorlatilag ezt tanultam meg. Ha nem teljesítettem annak is megvolt a következménye. Amióta egyedül élek harcolok ez ellen jobban, mint valaha. Persze mindenki tudja vannak olyan helyzetek, ahol néha meg kell adnod magad, vagy kompromisszumot kötnöd. Az még oké. De elegem van a fejhajtogatásból, a parancskövetésből. Bevallom, van is ebből néhanap problémám, de betelt a pohár. Soha nem lehettem szabad, aki azt csinál, amit csak akar. Felnőtt vagyok és fiatal. Mikor legyek szabad, ha nem most? Miért kéne állandóan megadnom magam? Mégis kinek? Ki az, aki felettem áll? SENKI. Mind ugyanolyan emberek, mint én. Vagy komolyan ennyi az élet? Behódolás sorozat?

Nem hiszem, hogy akarok így élni. Hogy mindig genyóskodnak velem és keresik hol rúghatnak belém. Hogy kötözködnek velem, lehetetlen parancsokat vágva a fejemhez. Nem hiszem, hogy tovább akarom nézni miképp bántanak embereket, és mindenki tehetetlen. Nem akarok ennyi megválaszolatlan kérdést, mert csak belefáradok.

Szóval nem, nem tudom játszani a tökéletesen idomított robot figurát, merthogy én .. egy jó ember vagyok. Ennyire egyszerű. És kiállok magamért, kiállok másokért, és sokszor nem tudom mikor kellene befognom. Miért is kellene, ha igazságtalanságot látok vagy ér? Persze-persze. Tudom miért. Ez az elvárt szerep. Ez a feladatom. Mert ezt a rohadó világot mindig is ez irányította. Csak hódolj be mindennek és mindenkinek, és akkor jó rabszolga leszel.

Csak még egy kérdés.

Ki akar jó rabszolga lenni?

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!