Már két hete járkálsz a fejemben

Már két hete járkálsz a fejemben…

December 24-én Tökölre készülődtem karácsonyozni, a családomhoz. Ez az egész úgy néz ki, hogy van az anyai része és az apai része a családnak. Mindig is az anyai résznél töltöttük a szentestét, és ez most sem volt másképp. Mindössze elmentem a másik felemhez is, mielőtt belevágok az estébe. Akkor még nem tudtam, hogy Te már csak Rám vársz a halálos ágyadon és már nincs 24 órád!
Igaz, hogy az utóbbi években a kapcsolatunk eléggé lecsökkent, de ennek is megvan az oka, és az igazán érintettek tudják is azt. A többieknek pedig köszönöm szépen, gondolhatnak amit csak akarnak.
Tehát..
Ekkor már egy hónapja igazán szenvedtél otthon. Megegyezhetünk, hogy a halált nem adják olyan könnyen. Az ápolói felem tudott mindent. Külsősként éreztem végig mindent. Tudod, amikor a mama mesélte, hogy mindenkit odainvitálsz és már búcsúzkodsz, nagyon rosszul éreztem magam, hogy mindenkit hívsz, csak engem nem. Csak miután elmentél tudtam meg, hogy nagyon is hívtál, és vártál még, és miután én megérkeztem megnyugodtál végre. Úgyhogy én is megnyugodtam, mert tudtam, hogy szeretsz még, és én is szerettelek. Mégha sokat haragudtam is az utóbbi években, az mit sem számít, hiszen ott állt előtte bő 20 év szeretetben, amit akkor sem lehet kitörölni.
Számtalan emlékem van, hiszen jórészt ott nőttem fel melletted.
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen én még rengeteg időt tölthettem veled, a dédimamámmal. Rengetegszer jöttél értem az iskolába, vittél haza, gondoskodtàl rólam.
Úgy hiszem nem volt más, aki megtett veled azt amit én, és akinek annyi mindent engedtél volna mint nekem akkoriban. Mert bármilyen is voltál nem számított, én egyszerűen minőségi időt töltöttem veled. Mert mindegy volt mit csinálunk, amikor veled voltam.
Én sokszor csak úgy ott ültem veled, végig hallgattalak, majd leültem melléd nézni valami vacak szappanoperát a tévében. És mint a legfontosabb dolgát az életnek, kibeszéltük, még bő kamasz koromban is. Pedig bevallom a hátam közepére nem kívántam. De veled voltam, ott voltam. És volt amikor bizony csak ez a program maradt már, vagy egyszerűen mint minden más idősnek, a délután fontos része volt, és ha akkor tudtam pont ott lenni, hát ott voltam. És nem azt a rohadt telefont nyomkodtam közben, hanem megéltem veled ott azokat a perceket.
Vagy amikor kint ültünk a teraszon csak úgy és rávettelek, hogy énekelj nekem. Akkor hallottam először, hogy a Csitári hegyek alatt… még a suliban is büszkén meséltem, amikor tanultuk, hogy én ezt ismerem, tudom! Mert akkor ez még számított. Most is hallom a Te hangoddal, pedig lehettem nagyon max 9-10 éves.
És ki volt, akinek megengedted hogy összekócoljon és még le is fényképezzen nevetés közben? Hát, nekem mindent szabad volt.
Tegnap reggel, mielőtt elindultam a temetésedre, készítettem egy tejeskávét. Olyat, amilyet te csináltàl nekem minden reggel, amikor iskolába mentem és előtte betértem hozzád. Soha nem figyeltem hogy készíted, de mindig is tudtam. Na nem mintha ez akkora dolog lenne, de a tied volt a legfinomabb, hiszen senki más nem készített nekem tejeskávét vagy reggelit iskola előtt. Egyedül a kifli hiányzott itthonról, de légy elnéző velem.
Azt nem tudom akkoriban milyen voltál másokkal, amikor én még gyerek voltam, de úgy tudom és úgy is hiszem, hogy nem lehettél másmilyen, mint amire felnőtt koromból emlékszem. Nem voltál mindig a legjobb, mindenki tudja, aki ismert. De nekem gyerekként a legjobb voltál, mert egy gyerek másképp lát. A gyerek a szeretetet látja, és azt senki nem kérdőjelezheti meg. Megvédtél, kikértél, büszke voltál rám, már a puszta létezésemre is. Ezt nem lehet kitörölni a szívből, bárhogy is volt.
Mikor elmentem aznap, megmondtam a mamának, amit ápolói szemmel látok rajtad. “Talán még egy vagy két éjszakàtok van, hacsak a szíve nem elég erős.” Egy éjszaka maradt. De hálás vagyok, hogy azt az utolsó éjszakád nyugodtabbá tehettem. Hogy még utoljára abból a hatalmas fájdalmadból lecsippenthettem. Hogy még ott lehettem. És hogy azt mondta tegnap a mama a koporsód felett, hogy milyen nagyon szépen bántam és beszéltem veled. Pedig ha tudnád, hogy féltem, hogy vajon jól viselkedtem e, utoljára?
Nem mondanám, hogy elbúcsúztam. Nem volt összeborulás, bocsánatkérés, megbocsátás, búcsúzkodás, csóközön, pedig felismertél, tudtad hogy ott vagyok, hívtál, beszéltél hozzám, még ott voltál. Azt hiszem nem is volt effélére szükségünk. Ott voltam, és még utoljára szeretettel érintettelek és láttalak el. Egy pillanat alatt megértettem, hogy az egészségügyiseknek miért nem tanácsos a saját hozzátartozójukkal foglalkozni, mint szakmabeli. Már én is mondtam azonnal mi kéne, hogy kéne, mit tegyek, de a mama megmondta.. Nem kell. Igaza lehetett.
Hálás vagyok, amiért ott lehettem tegnap melletted. Hogy én láthattalak még, miután már többé senki. Hogy ott állhattam, mint közeli hozzátartozód. És hogy ismerhettelek és ennyi közös időt kaptam veled.
Tudom, hogy megbántad, és tudom hogy szerettél. Én is. Nagyon szerettelek, ezt nem lehet elferdíteni, hiszen csak ez a szeretet tud fájdalomként feltörni a szívekből.
Emlékszem mikor igazán kis gyerek voltam még, azt mondtad, onnan tudod hogy már elaludtam este, hogy nem szorítom a kezed. Most gondolatban újra megszorítom a kezed, és most megengedem, hogy te elengedd lassan, gyöngén, hogy végre könnyű álom jöhessen.
Az emlékeimben a dédimamàm a régi marad, aki mindig bottal járt és kendőt viselt, aki kötözte a mindig fájós lábát, aki énekelt nekem, aki mindig fogta a kezem míg el nem aludtam, aki a világ legfinomabb csodáit készítette el bármikor, és aki mindig szeretett engem..

// Ez ugyan egy kócos kép (hála nekem:)), de tisztán emlékszem, hogy itt boldog voltál, vidám, és ezt látom az arcodon is! //

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!