Gyerek, nem gyerek?

Mindig is úgy éreztem, hogy én anya akarok lenni. Nem, ezt pontosítsuk, egy darabig nem konkrétan ezt éreztem. Azt éreztem, hogy én gyereket akarok. Mindennél jobban. Mindig is tudtam, hogy én ezt akarom, hogy a jövőmben legyen családom. Nem hittem, hogy ez valaha változni fog.

Előfordul, bár nem sűrűn, hogy elmerengek az igazi jövőn, és így elég komoly cikkek tudnak elém kerülni. A héten olvastam több cikket is egy lehetséges (nagyon valószínű) „közeli” katasztrófáról. Méghozzá az egész emberiséget érintő katasztrófáról. Pontosabban a klímaválságról, a vízhiányról, túlnépesedésről, éhínségről, háborúról, nyomorról.. amit akarsz. Röviden klímakatasztrófa. Nem folynék bele. Én – amennyire tudok – megpróbálok környezettudatosan élni, hulladékot csökkenteni, tenni valamit a saját kis mikrokörnyezetemben. Sok dolog van, ami nem megy, vagy még nem megy, de sok mást viszont megteszek. Ahogy mondtam, nem folynék most bele.

Miután beleásom magam egy-egy ilyen témába, erősen elgondolkodom a jövőn. Nem sok jót kecsegtet. Kissé elkalandoztam most is és az jutott eszembe, hogy hova szüljek egy olyan világba gyereket, ami egyes kutatások szerint már 8-10 év múlva felborul. Ki tudja mi lesz velünk? Igen, a legjobb kutatások szerint még 20 év kb, vagy 30.. de tudod lényegtelen az évszám! Az alap nem változik.

Egy szenvedő világba hozzam az életem értelmét?

Miféle jövő várna rá? Szenvedés? Szomjazás? Éhezés? Fájdalom?

A legjobb esetben talán kimaradunk egy közvetlen háborúból. Mit csinálnék én egy babával, egy kisgyerekkel, ha ez bekövetkezne? Gyengének érzem még magam is hozzá, hát még hogy viselném el, ha a gyermekem a karjaimban szenvedne és nem tudnék mit tenni ellene, mit tenni érte? Valószínűleg belehalnék a fájdalomba. És teszem azt, ha én meghalnék, ő pedig itt maradna, mi lenne vele? Éhen veszne az utcán, vagy mi? Bele se merek ilyen dolgokba gondolni.

Szóval lázas gondolatokkal tele fogtam és bezártam az internetet, miközben tudatosítottam magamba, hogy bárhogy is alakul, én egy ilyen kilátásokkal teli világba nem akarok gyereket szülni. Nem bírnám elviselni. Inkább ne szülessen meg, ne szenvedjen. Inkább élek a hiányával együtt, mintsem a fájdalmával.

Amikor szóba került bármilyen beszélgetésben, hogyha a gyerekemre gondoltam, mindig is egy kisfiút láttam magam előtt. Mindig, mindig, mindig csakis fiút tudtam elképzelni. Csakis fiú nevekre tudtam gondolni, egy fiú gyerek gondolatával tudtam eljátszani. Fogalmam sincs miért. Persze mindig úgy gondoltam akarok fiút is és lányt is, merthogy több gyereket szeretnék, de mindig egy fiúcskára gondoltam, ha szóba került.

Pedig számba vettem. Mivel elég sok babával találkoztam gyerekkoromtól kezdve, így (persze mint full külső szemlélő) volt némi viszonyításom. Láttam, gondoskodtam lány és fiú babáról, gyerekről. Szerettem, gondoztam, ápoltam, játszottam, részt vettem valamily szinten a nevelésükben. Rengeteg olvasmány áll a hátam mögött, tapasztalat, történet. Szóval a legjobb tudásommal felvázoltam, hogy miképp képzelek el egy leány, és egy fiú babát. Gondolkodtam, hogy jaj ezekkel a lányokkal ilyen volt, azokkal a fiúkkal olyan, de például vele így ment, amazzal úgy, hmm, pro és kontra, de végső soron nincs nagy különbség. Egy gyerek az gyerek, és mindegy fiú e vagy lány. Mindegy, onnantól kezdve, hogy az enyém.

De, bennem akkor is egy kisfiú képe élt. Egyszer régen álmodtam róla. A terhességtől a szülésen át az otthonlétig. Amikor felébredtem leírtam magamnak részletesen ezt az álmot, amennyire tudtam felidéztem, mert egyszerűen csodaszép volt. Láttam, babusgattam, gondoztam, szerettem.. a fiamat. Amikor felébredtem, még éreztem a bőrömön az érintését. Eszméletlen volt. Vicces. Ez az álom eddig az én titkom volt, nem meséltem róla senkinek, tehát ha lehet ne hangoztassátok légyszi.

Egy szó mint száz, eldöntöttem, hogy én nem akarok gyereket egy ilyen világba. Aztán másnap reggel, már más szemmel ébredtem fel. Éjszaka, az álmomban ott volt a lányom. Egy gyönyörű kisbaba volt, ott feküdt az ágyon egy karnyújtásnyira. Én meg tettem vettem, éltük az életünket, semmi extra. Láttam, babusgattam, gondoztam, szerettem.. a lányom. A lányom.

Amikor felébredtem percekig csak a kis pofiját igyekeztem felidézni, nehogy elfelejtsem, és a szívemet elöntötte a melegség.

Nem tudom, hogy lesz e valaha gyerekem, hogy milyen lesz a jövő, a világ, az életem. De ha egy nap úgy alakul, hogy lehet gyerekem, akkor remélem igent mondatok majd rá, hogy fogok tudni igent mondani rá. Addig meg csak néhanap elképzelem majd, milyen lehet az élet a kisfiammal, vagy a kislányommal..

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!