A másik cipője

Anita tavaly nyáron sikeresen lediplomázott. Kemény volt az egyetem, de tessék, sikerült. A diploma után a párjával, akivel már évek óta együtt vannak, egy kisvárosi házba költöztek, ahol elkezdhetik közös életüket. Ahogy az lenni szokott. A lány talált a közelben munkát, egy jó munkát, a fiú sem dolgozik messze, és hétvégente a szülőket is meg tudják látogatni. Tataroznak, állatot nevelnek, tapasztalják az önálló élet apró örömeit. Azt tesznek, amit csak akarnak. Jövő nyáron esküvő, és már a babaszoba is készül a frissen festett lakásban. Szerencsésnek mondhatják magukat. Nem cipelnek súlyos traumákat, nincs semmi gondjuk. Csak élniük kell. Persze, ha a felszín alá nézünk, akkor láthatjuk, hogy itt sem minden fenékig tejfel. A lány anyukája súlyos beteg, a munkahelyén sem olyan tökéletes minden, ahogy azt elsőre gondolta, és a ház körüli rengeteg munka is megviseli. Nem gondolta volna, hogy ennyi munkával jár a kert rendben tartása, a háziállatok nevelése, a kutyával való foglalkozás, hogy ne szedjen szét mindent, hiszen még kölyök. Élete első 24 évét egy kislakásban élte a szüleivel, ahol mindent megkapott, minden megvolt értelemszerűen, és a szülők, nagyszülők is ellátták, gondját viselték. Támogatták, fizették a tanulmányait, szerették. Nem sok mindenre volt gondja. Nem sokat tapasztalt. Persze az alapvető háztartási dolgokat elleste édesanyjától, de azért egy saját háztartás vezetése mégis más. Ha épp nincs kedve elmosogatni, bizony nem fog más helyette. Nincs anya, aki főzne a családra. Ez is most már az ő dolga. Ő főz magára, és a párjára. Megeteti az állatokat, bevásárol. Nem nagydolog, mindenki ezt teszi, nem?

Enikő egy kisvárosba költözött a párjával még évekkel ezelőtt, ahol egy lakást béreltek és tervezgették a jövőt. Jó munkát szereztek, szerencsések voltak, és még közel is volt a lakásukhoz. Enikőnek abba kellett hagynia az egyetemet annak idején, hogy tudja támogatni a szüleit, akik súlyos adósságba kergették magukat, bár erről nem illik beszélni. Nem is sokan tudnak róla, így mindenki értetlenül állt a tény előtt, hogy ez az okos leányzó egyszeriben befejezi a tanulást. Sokan számon kérték emiatt. De kell a pénz, kell a fedő a fej fölé, a mindennapi betevő. Végül barátja rángatta ki őt az állandó szélmalomharcból. A lányt apja bántalmazta, az anyja semmibe vette, a barátai lassan lekoptak róla, mert folyton csak dolgozott. Minden centet, amit hazavitt értelmetlen dolgokra szórták el pénzéhes rokonai, miközben traumái egyre mélyebbek lettek. Aztán elköltöztek. Lassan megváltozott minden. A fiatalok telket néztek, ahová építkezhetnének rövidesen és eljegyezték egymást csendben. A karácsonyi bulin tervezték elmondani otthon az örömhírt, de ez a buli sosem jött el. A fiú komoly beteg lett és rövidesen meghalt a kórházban. Senki nem kérdezett soha semmit, és a lány senkinek nem mondott el soha semmit. A fájdalmas dolgokról nem illik beszélni. Enikő ezek után 3 munkát is vállalt, hogy fenn tudja tartani magát, és beiratkozott az iskolába tanulni. Szakmát szerzett, jogosítványt, és lett egy kismacskája is. Nincs gondja semmire, csak maga van. Még kertje sincs, amit gondozni kellene, a barátai szemében él, mint Marci hevesen. Már nem támogatja a családját, akik folyton folyvást pénzt kértek tőle és zaklatták őt. Új barátokat szerzett, jó munkát, kellemes munkatársakat kapott. 

Mire Anita elkezdte az önálló életet párjával, addigra Enikő már évek óta egyedül élt és fenntartotta magát. Anita menő bulikba járt szombat esténként, míg Enikő heti kétszer pszichológus segítségét kérte. Mindketten mosolygós, kedves, fiatal hölgyek, nagyon is hasonló értékrenddel, gondolkodással. Remek munkatársak és barátok lettek a legújabb munkahelyükön. Mindig segítik és támogatják egymást.

Anita, a diplomája lévén, kissé magasabb beosztásba került, bár később jött a céghez, mint Enikő. De ez úgy tűnt semmit sem ér, hiszen kezdőként örülhet, ha megkapja a havi 100.000 forintot. Enikő ezzel ellentétben már pár éve ennél a cégnél van, és ugyan nem szerzett diplomát, sőt mások szemében semmi számottevőt nem ért el, mégis Anita alkalmazottja lett, havi 150.000 forintért. Nem, a rendszer nem igazságos és bizony sok helyen hibás.

Anita elég elveszett egyelőre, sokszor szorul barátnője segítségére a munkában. A tapasztalat hiánya csak rátesz egy lapáttal a szerény kislány visszahúzódó jellemére. A probléma gyökere talán az önbizalomhiány lesz, de sajnos túl makacs ahhoz, hogy segítséget kérjen. Na meg, erről nem illik beszélni. Enikő ezzel ellentétben, a már több éves terápiának köszönhetően, szerzett némi önbizalmat és lelkileg kezdi stabilizálni magát.

Mindketten életvidám, fiatal nők, akik a létező legkülönbözőbb módon éltek, élnek. Más-más utat jártak be és máshol tartanak az életük folyamán.

Míg Anita “kezdő” az élet önálló létében, addig Enikő már nagyon is “haladónak” nevezhető.

Anita kilépett a biztonságot adó családi fészekből és azonnal kisvárosi “feleség” lett belőle. Nem csak magáról, hanem saját családjáról is kell gondoskodnia, holott erre senki sem készítette fel. Keveset tud még a “kegyetlen” világból, könnyű félrevezetni, nincsenek bevált praktikái, tervei, hiszen még alig élt. Minden vágya, hogy az “igazi” nagybetűs élet előtt kicsit még tapasztalhasson, élhessen, szabad lehessen, hogy mire eljön a háztartásbeli szerep, addigra tudjon egy s mást. 

Enikő kiszabadult a lehúzó közegéből, kimászott lelki bajaiból, miközben kénytelen volt egyedül fenntartania magát. Ez idő alatt sokféle területen szerzett tapasztalatot, kifejlesztette saját praktikáit és terveit. Képes gondoskodni magáról, és ha úgy adódik másokról is. Átlátja a világ nehezebbik oldalát, kevés dolog tudná meglepni a mindennapokban. Minden vágya, hogy végre letelepedhessen jövendőbeli párjával és családot alapíthassanak. Úgy érzi, készen áll rá, hogy megkezdődjön az “igazi” nagybetűs élet.

Két különböző élet, két különböző út, holott a két nő között pusztán 1 év korkülönbség van.
A többség szemében, az egyik már elért valamit, míg a másik még sehol sem tart.

Csak egy kérdésem lenne. Szerinted melyikük melyik?

Attól, hogy más és más ritmusban halad az életünk, másfelé visz minket az utunk, még nem vagyunk többek, vagy kevesebbek a másiknál! Megvan a saját utunk, a saját ritmusunk. Ne hasonlítgassuk egymást a másikhoz, ne vágyjunk a másik életére, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi lakozik a felszín alatt, hogy mi mindenen kellett keresztül mennie a másiknak. Lehet összeroppannánk a terhek alatt, amin látszólag a másik gördülékenyen átment, s fordítva. Mások vagyunk, más az utunk, más a lelkünk!

Tartsuk tiszteletben egymást, és legyünk több megértéssel a másik iránt!

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!