Petúnia, avagy az átkozott ócskavas meséje – 2. rész

( Ez nem Petúnia, de illusztráció képen egy ilyen típusú, színű autóról beszélünk.)

A bejegyzésben néhol trágár megnyilvánulás szerepel!

Szóval ott tartottunk legutóbb, hogy itt van nekem Petúnia, a 27 éves kis Fiat Uno autóm, amit kaptam/vettem, és bizony mikor végre itt maradhatott volna már nálam, akkor bemondta az unalmast!

Utólag is belegondolva azt mondom, imáim meghallgatásra találtak, mert úgy éreztem még nem állok készen rá. Legalábbis ott, akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, most nem akarom még. Így a gyakorlás elmaradt, én viszont boldogan haza sétáltam, Petúnia pedig ment mostohaapámmal és egy vontatóval hazoá.

Mint kiderült a probléma elhanyagolható, vissza lett téve az ezer éves gyújtáskapcsoló, és Uncsi ismét életre kelt. Egyszerűen ott és akkor, amikor nekem kellett volna megpróbálnom, leállt. Belegondolva vicces, nem? Mármint mekkora erre az esély? Őrület!

Ezután teltek-múltak a hónapok és mostohaapám nem ért rá, hogy elhozza nekem, illetve bejött közbe még egy fagyos, havas idős időszak is, és én azt mondtam, hogy ide ne hozza, mert biztos, hogy nem ülök bele! (Itt a rutinos autóvezető megemlíthetné, hogy “ez az, végre egy kezdő, aki reálisan gondolkodik!” – csak úgy mondom:)

Aztán ismét eltelt pár hét, bejött a napsütés, a hideg-meleg idő, és egy kis nyuszi problematika. Elmagyarázom. Van egy törpenyulam. Kicsit sebesek lettek a tappancsai és nehezen akartak gyógyulni. A helyzet kb. úgy állt, hogy esélyes volt a napi szinten kötözésre járás, amivel azon kívül, hogy drága nekem csak egy problémám volt: 10 km-rel arrébb volt az állatorvos, másik városban, gyalog iszonyú hosszú megközelíteni, főleg egy beteges törpenyúllal, ééés akkor még annyira azért nem volt jó idő, hogy simán lehessen hordozgatni. Tehát maradt az autó. Ja, szuper, csupán a sofőrömnek sajnos hamar tele lett a hó csukája, mert csak esténként tudtunk menni a beosztásom miatt, és igen sokáig tartott a várakozás.

Hirtelen felindulásból döntöttem hát! Végül is nincs olyan messze, az út egyszerű odáig, az időjárás megfelelő, fater hozhatja a verdát próbaútra! 😉 Én. Kis. Naiv.

Igen, minden stimmelt.

Uncsi megérkezett délután, és késő délután én már beleültem egy próbakörre. Egyedül, ugyebár. Na, mondom menni fog ez. Csak egy haverhoz megyek át, pár kilométer, kis mellékutakon, megoldom. Ja. Jóvót’!

Kérem szépen, a mellékutakkal annyi volt a gondom, hogy eddig csak gyalog vagy bringával tettem meg őket, ebben az esetben pedig a behajtani tilos, mert egyirányúak nem igazán voltak mérvadóak. Tehát GPS bekapcs, útvonal betöltve, 8, mondom NYOLC percet írt ki, hogy odaérjek. Én ezt a 8 perces utat megtettem sac per kb. röpke 1-1,5 óra alatt! Ne tud meg!

Odaértem egy idegösszeroppanásnyival később, a szemem rángatózott, a lábam remegett, a gyomrom görcsben állt, a hangom elveszett. Amúgy f@sza kis út volt. Kiszálltam és a világon létező minden határozottsággal felvértezve közöltem, hogy én baz’meg nem ülök be többé ebbe a dögbe!

A GPS egy külön emlék marad. Még a programot is letöröltem a telefonomról.

Az még csak hagyján, hogy átvitt tökön-babon, olyan utcákon, amelyeknek a létezéséről sejtelmem sem volt, de állandóan pofázott nekem, hogy “500 méter után forduljon Észak-keletre.” Én meg így rendkívül értelmes fejjel néztem magam elé, és egy idő után már elkezdtem visszaugatni, hogy öcsém, azt sem tudom hol vagyok, nem hogy merre van észak-kelet!  „300 méter múlva forduljon Észak-keletre.” – Akko’ rohaggyá meg.. Mondanom sem kell, hamar összebarátkoztunk, felsoroltam a létező összes rokonát, főleg a kedves mamáját emlegettem, dicsértem. Megpróbáltam ráhozni a frászt is, végső megoldásként bekeményítettem és megfenyegettem, miszerint kivágom az ablakon, átmegyek rajta a kocsival, bedobom a tóba, odaadom egy mérges 2 évesnek, aki mindent földhöz vág, többször is. Hát.. nem szart be félelmében, helyette újra elküldött észak-keletre. Szerintem ez volt az ő szoftverében a ’kvanyád’ helyére betáplálva.

Időközben be is sötétedett, ugyanis akkor még korán sötétedett, így a full új autóban még a sebváltó után is tapogatóztam, hogy mégis hol a pics@ban van, hát itt kéne lennie kéznél. Nem volt. Hagyjuk.

Azt meg már meg sem merem említeni, hogy ez a guruló fostalicska hányszor fulladt le alattam! Az első, az ELSŐ kereszteződésben kb. 25-30 percet álltam, mire ki tudtam kanyarodni. A végén már majdnem elsírtam magam – mondtam is neki, hogy kiszállok és itt hagylak dögölj meg – nem hatottam meg –  integettem a mögöttem lévőnek, hogy kerüjjé ki bazmeg, látod hogy nyomoronc vagyok, aztán hevesen bocsánatot integettem, aztán rájöttem, hogy van nekem egy csodálatos gombom az autóban, mégpedig az a sárga nagy háromszög. Bevált. Kikerültek. Mondjuk a kocsin lévő nagy kék T betűkért is hatalmas hálákat rebegtem el. Két idegösszeroppanás között azért konstatáltam, hogy ma sem lesz belőlem Schumacher. Na sebaj.

Odaértem. Aha, mire végre felismertem hol a fenében vagyok, az is feltűnt, hogy mindenhonnan, ahonnan tudom az utat végre valahára, ott behajtani tilos van. Vasárnap, este 6-7, falu. Még a kutya se megy át az úton nemhogy autó. Áh, leszarom, egy kanyar, egy utca és ott vagyok! Ott voltam.

Haver nevetve: itt állok kint már mióta, látom jön valaki, de behajtani tilos van, mondom biztos nem te vagy az..
Nem, nem én voltam.

Aztán később hazagurultam. Tudod meddig tartott? NYOLC kibeb@szott percig! -.-‘

Sehol senki, 30-as tábla, nyugodt 30-as zötyögés, aluljáró, kereszteződés, stop tábla, semmi nem jelentett akadályt, simán haza tudtam menni. Hihetetlen volt!

Aztán, mint kiderült azért küzdöttem főként, mert én dieseles autón tanultam, ez az ócskavas pedig benzines, én meg kezdő. Rossz kombó. Még másfél hónapig bírtam küzdeni, aztán azt mondtam takarítsátok el a szemem elől, most az egyszer én ezt feladom. Segítségem nincs gyakorolni, én pedig nem tudok, mert az egész csődbe fullad. Pedig esténként gyakoroltam sokat, kihalt utcában, előre-hátra indulgattam, tök jól ment, míg ki nem mentem az útra. Onnantól kezdve alig vártam, hogy kiszálljak.

Szerintem nem tudnám megszámolni, hányszor mondtam azt Uncsinak, hogy most kiszállok bazmeg és itt hagylak te szarkupac megrohadni! Sokszor tényleg majdnem otthagytam a csudába. Néha majdnem el is bőgtem magam. A néhánál talán picit többször. Amúgy nyugi, az állatorvoshoz sem mentem el vele. Arra csak annyit tudtam mondani, hogy imádom a nyulam, de ha lerohadnak a lábai sem fogok vele beülni a kocsiba. Bocsi. Nyilván ez morbid poén, de a lényeg, hogy semmi sem hatott meg, hogy beleüljek “élesben”.

Szerintem az volt a baj, hogy nem tetszett neki a neve. Megsértődött. Pedig olyan szép az, hogy Petúnia. Olyan.. Petúniás volt. Pont kocsinak való. Neszóljbe! 🙂

Rájöttem, hogy imádom a vezetést, de egy ilyen autóhoz nagyon sok gyakorlás, és bezony segítség is kellene. Vagy legalább üljön mellettem valaki, aki beszél hozzám. Megmondom őszintén egy percig bántam, hogy azt mondtam feladom, aztán belegondoltam az érzésbe, ami akkor kapott el, amikor már ezredjére lefulladtam vele és fél órákat álltam egy-egy kereszteződésben. Ez így közveszélyes. Oké, hogy kihalt úton mentem, de akkor is. Csak egyszer jöjjön valaki, aki véletlen belém jön, mert én béndzsa vagyok..

A lényeg, hogy tudom, hogy én voltam a balf@sz, de ez van, elfogadtam. Talán majd egyszer, egy másik autón behozom, amiről most lemaradtam, amiről most lemondtam. Addig meg folytatom az imádott gyaloglást. Jobb lesz így most mindenkinek. 😉