Egy nap összeomlanak majd

Hihetetlen, de már fél éve, hogy egy óvodában dolgozom. Az új munkakörrel új kollegákat is kaptam, rengeteg lehetőséget, kihívást, és kötelességet.

Sok akadály áll előttem, és ezen akadályok teremtője nem más, mint Én magam.

Az új kollegáim nagyon sokrétűek, érdekesek, de mindent összevetve is látom, hogy jó emberek!

Amikor dühös vagyok, reményvesztett, összezuhant, hitetlen, akkor ordítani tudnék. Ordítanék, hogy hol voltak a jó emberek az életemből!? Ha ennyi jó ember van itt, egy kupacon, akkor kell lennie máshol is. Hol voltak a jó emberek, amikor szükségem lett volna rájuk?

Amikor viszont jól vagyok, összeszedett, bizakodó, akkor hálát adok, mert a jó emberek kellenek, segítenek hinni, és segítenek jóvá válni, változni, fejlődni.

Őszintén szólva, pontosan tudom, hogy bennem van a hiba. Vagyis nem, nincs bennem semmi hiba, ami ezt illeti, hiszen oka van annak, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Például, hogy miért nem vagyok képes megbízni az emberekben. Ez a legnagyobb nehézség, amibe ütközőm itt nap, mint nap.

Biztosítottak róla, hogy bízhatok bennük, hogy bizalommal fordulhatok feléjük, ha bármi problémám akad. El akarom hinni. Hinni akarom, hogy ez igaz, és bízhatok. De képtelen vagyok.

Volna is egy apró problémám, és talán fordulhatnék a vezetőség felé, de nem tudok. Nem adtak rá semmi okot, hogy ne bízzak, mégsem tudok. Már szinte belém van kódolva, a zsigereimben van a bizalmatlanság. Kétségbeejtő helyzet.

A kötelességekről már nem beszélve!

Ez a munka rengeteg plusz helyzettel jár. Példádul képtelen vagyok táncolni. Minden porcikám csupa feszültség, ha meg kényszerítenek pláne befeszülök. Nem vagyok rá képes. Nem tudok felengedni, nem tudom elengedni magam. Oka van. És még csak a gyógyulási folyamat elején járok.

Egy csapat tagja vagyok, és látom, hogy befogadtak, de nem érzem. Érezhetném, mert elfogadnak, szeretnek. Látom. De nem tudom befogadni bármennyire is szeretném.

Méteres falak vannak körülöttem, és még nem omlottak össze. Még nem tudom betörni őket.

 

A héten hallottam egy nagyon jó mondatot, amit ugyan ismertem, de most új fénybe került minden.

 

 

Ezen elgondolkoztam. Ez igaz, és tudtam is, de most másképp csengett ez a pár szó. Valahogy mégis mindig kívülről vártam a lökést, és még mindig várom, mert hiszem, hogy egy jó környezet is kell ahhoz, hogy valaki képessé váljon megmenteni saját magát. Csak úgy nem megy.

Nem tudom, hogy meg e akarom menteni magam.
Határozottan igen, de néhanap elbizonytalanodom.
Nem tudom hogyan tovább. Csak telnek a napok, az évek.
Valahol megrekedtem.
Valamit még keresek, és még képtelen vagyok rá.
Fejlődőm, de látom, hogy iszonyú lassan.
Lassan, mert meg kell tanulnom újra hinni és bízni az emberekben. Ez pedig a mai világban luxusnak számít. Ha pedig erőltetni akarják az embert, tudjuk jól, hogy csak egy nagy adag trágya lesz az eredmény.

Nem tudok megtenni dolgokat, hiába is akarom. És nem azért, mert nem vagyok rá képes fizikai síkon, hanem azért, mert nem vagyok rá képes lelki síkon, ami egyszerűen kitükröződik. Ez egy szörnyű állapot.

Úgyhogy megállok. Várok. Várok a hangomra, az erőmre, a hitemre. Mindent, amit eltemettek bennem, ki fogom ásni. De ez egy hosszú és nehéz folyamat lesz.

És bár nem látjátok, de igenis dolgozom magamon. Itt belül, ahol minden perc kész gyötrelem, kínkeserves munka, fájdalom, bánat és düh. 

Itt belül.. Bontom a falat belülről.. 

.. És egy nap összeomlanak majd..