Amikor rossz voltam | Empata sztorik

Azt hiszem, most valami tényleg megszakadt. És ez érdemel pár sort.

Megérdemlik az érintettek, megérdemlik az olvasók, és megérdemlem én is, hogy most kegyetlenül őszinte legyek. Előre is elnézést kérek! Lássuk, mi kívánkozik ki belőlem..

Bárcsak azt mondhatnám, hogy sokat gondolkodtam ezen az egészen, de ami azt illeti nem. Nagyon nem.

Nem agyaltam azon mi lesz ha, mi lett volna ha, mi lenne ha.. Csak éltem.

De ez most kikívánkozik belőlem és érdemel egy bejegyzést, mert egy fejezet az életemben, mert érzést vált ki belőlem, mert hiszem, hogy fontos lépcső.

Azt mondják önző voltam. Egy szemétláda. Nem egyenes.
Biztos igazuk van.
Nem tudom.
Elmondom én miképp látom magam.

Jött egy radikális, vacak helyzet, és .. Hhöh.. meglepő mód nem zuhantam össze alatta. Egyszerűen mérlegeltem és tudtam, hogy a legutolsó, legkedvezőtlenebb megoldásom is megoldás, és éreztem, hogy képes lennék a legjobbat kihozni belőle, hogy képes leszek alakítani a saját ínyem szerint. Láttam benne a lehetőséget. Ha semmi más nem jön össze, akkor is van megoldásom. Igazi “leszarom tabletta” feelingje volt és egyáltalán nem stresszeltem. Na jó, kicsit azért nyugtalanított a helyzet, elvégre hirtelen jött, de nem rágtam tövig a körmöm miatta!

A probléma igen gyorsan, már másnap reggelre megoldódott. Sőt, mint kiderült, már aznap este! Hihetetlen!

A megoldást – a lehetőséget – én csak másnap, kora reggel kaptam a kezembe egy telefonhívás lévén, és önzőség nem önzőség, éltem vele! Hogy mégis miért lenne ez önzőség? Hát csak azért, mert előtte este szó volt egy ismerőssel közös lehetőségről is, és amit felkínáltak, az csak nekem szólt. Ha tudtam volna akkor este, hogy megvan a megoldásom, hát nem tartom magamban. Nem is tudtam volna. És az ritka szar duma, hogy elérhető voltam a neten és nem válaszoltam. Most is az vagyok, de jobb dolgom is van, mint üzenetekre válaszolgatni. Ja, igen, ezzel egyből sunyi is vagyok! Bocs, elfelejtettem, a nem válasz is válasz. (Jézusom, ezt a nők tényleg hogy túl tudják bonyolítani akkor is, ha nincs benne semmi más szál. Elképesztő!)

Az őszinteség jegyében bevallom, elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy így alakult! Számomra a közös lehetőség szörnyű lett volna, és a legutolsó lehetőségként szerepelt volna csak. Másképp nem fér bele a kereteimbe. Ez van. Talán egy másik történetben elmesélhetném miért, de persze nem számítana az sem, akkor is én lennék a szemét.

De! Tudjátok mit elnézést, felteszem a kérdést: mégis mit jópofizok még mindig valakivel, aki magyarázat nélkül kitaszított engem az életéből? Mégis milyen barát volt ő? Maradtak az érzések, a látottak, a hallottak, a bizonytalan talánok, a kételyek és miértek, hogy mi lehetett a gond? Mi rosszat tettem?
Se magyarázat, se bocsánat, utána meg jópofáskodunk egy harmadik miatt.. Hát kösz szépen!

Ismerhetnének. Tudhatnák mit szoktam mondani.
Nekem sok kell, hogy lemondjak valakiről, hogy leírjak valakit, de ha ez egyszer megtörténik, nincs visszaút!
Rém udvarias vagyok, pusztán ezért marad a jópofizás. El kéne hagyni már ezt a hülye szokást..

Úgyhogy nem, én nem bocsátottam meg, nem fogadtam el, nem nyugodtam bele. Mert mocsok mód elbánt velem valaki, akiben megbíztam! És utána azt hiszi, hogy minden rendben. Hát nincs. Sajnálom, de nagyon nincs. Még a harmadikért sem vagyok hajlandó hazudni, nem! Az őszinteség jegyében tessék, itt az igazság, ami nyom belülről! Eljátsszuk, hogy barátok vagyunk, pedig nem! Én már sosem fogok tudni barátként nézni.

Szóval igen, vállalom, hogy örömmel voltam önző, szemét, és nyugodtan láthattok hamisnak, hazugnak, bárminek.

Kaptam egy lehetőséget és éltem vele.
Ez az én döntésem volt.

Nem érzem magam rossznak.

Meg egyébként is! Ez az én életem! Hadd döntsem már én el, mi a legjobb nekem! Hadd legyek már icipicit önző, amikor saját magamról van szó! Nekem kell, hogy jó legyen!

Csak az az érzés szörnyű, hogy meg kell magamat védeni, hogy el vagyok ítélve, miközben csak a felszínt kapargatják. Magyarázatra szorul minden egyes lépcsőfok, hogy tisztán lásson minden fél, és tudjátok ez a szemétség!

Nem haragszom. Nem számít, hogy rossznak látnak emiatt egyesek. Nekik is megvan a maguk nézete, és gondolataik, és érveik. Ez alanyi joga mindenkinek, épp ezért van nekem is jogom, amit épp ecsetelek.

És azzal, hogy úgy könyvelem el nem számít, és nem érdekel, nyugodtan alszom. Nem fogok jópofa lenni, mert nem érzem, hogy rosszat tettem volna. Nem fogok megbocsátásért könyörögni, nem fogok meghunyászkodni, nem fogok megtörni.
Jól vagyok.
Jobban, mint valaha.
Valami lezárult, valami elkezdődött.
Ha elfelejtetek, hát elfelejtetek.
Hazudnék, ha azt mondanám könnyen el fogom fogadni, ha ez így lesz. Mert még várok, még szeretnék hinni.
De ha nem, azt is túlélem, köszönöm.
Nem fog számítani, mert akkor tudni fogom, hogy hamis volt minden érzés, amit kaptam az évek alatt. Tudni fogom, hogy csak valami pótlék, valami semmi, valami “jóleszmég” vacak kacat voltam.
És jól leszek.
Mert ha ez így lesz, megszabadultam valamitől, amit bár szerettem és azt hittem épít, miközben igazából csak visszatartott, korlátozott, semmibe vett.

Ha így lesz, felszabadítanak.
Ha nem, akkor még van értelme hinnem..