Petúnia, avagy az átkozott ócskavas meséje – 1.rész

 

1. Rész

 

***

Az az igazság, ezt nem lehet egy posztban elmesélni, mert nagyon rövid idő alatt, nagyon sok élményt/érzést tapasztaltam meg, így pár részen át fogom nektek elmesélni, mit is éltem át a jogsi szerzés gondolatától, az autó vezetésen át, a mai napig. 🙂 

 

Nem lőném le a végét, inkább tarts velem, hogy lásd miképp éltem én meg, az én helyzetemben, az én a sztorim!

 

***

 

 

El sem hiszem, de egyszer, korántsem olyan régen, mint amire az “egyszer” szó utal, mégis egyszer.. jogosítványt szereztem!

 

21. évem betöltése után voltak a vizsgáim, és akkor ősztől már friss jogsisnak számítottam. Nem volt semmi! Nagy dolog volt, hiszen sosem volt rá késztetésem (vagyis mindig is úgy gondoltam van olyan élethelyzet, amiben örülnék ha lenne, de különösebben nem vágyam), nem volt rá pénzem, és nem volt senki, aki biztatott volna, hogy belekezdjek. 

Miközben volt olyan barátom, aki hatalmas csapásként élte meg 16 évesen, hogy szülinapja alkalmából a család beiratta egy autósiskolába, állta minden költségét, kocsit kapott azonnal, én csendben meghúztam magam a háttérben és azon gondolkodtam milyen kaját kéne vennem az utolsó pár forintomon haza fele menet, illetve már megint min fog kitörni otthon a balhé. Ja és igyekeztem nem elmagyarázni neki, korántsem kulturált módon, hogy tegye már össze a két kicsi kezét egy picikét, és húzza be az elkényeztetett valagát. Khm..

Szóval nem, sosem lett késztetésem jogsi szerzésre.

 

Aztán az új életemben, távol mindentől és mindenkitől, amit addig ismertem, elkezdtek bíztatni, lökést adtak, hátteret, és neki indultam. Inkább kényszerből, mintsem kedvből, de mentem, hogy helytálljak. Akartam, de bármennyire is akartam, azt kevésnek éreztem. Sosem tenném meg újra, mert a munkám, illetve a szörnyű főnökasszonyom végett, irtó nehéz volt az egész időszak, elhúzódott, és rengeteg stresszt okozott. Plusz vezetési órákat kellett vennem, mert hónapokig nem engedett el az órákra, és kiestem abból a kis gyakorlatomból is. A munka-körülményeim rettenetesek voltak, fáradt voltam, egész nap ordibált és megalázta az embereit a főnök. Valahogy nyűgnek éreztem a nap után/közben még elmenni vezetni, ahol valószínűleg megint kapom majd az ívet, ha valamit nem jól csinálok már sokadjára, mert egyszerűen nem tudok koncentrálni, átállni, lazulni. Egymerő görcsös időszak volt az egész! 

Mára ugyan már nem számít, így vagy úgy, de meglett!

 

Ennek már 4 éve és azóta sem ültem a kormány mögé.

(Leszámítva két pár perces alkalmat, ami ugyebár semmi.)

 

Tavaly ősszel felmerült egy kocsi kérdés, és kaptam/vettem egy autót,amiről már pár szóban meséltem itt a blogon. Egy ezer éves kis Fiat Unot (Uncsit, ahogy rendkívül kreatívan becézte mostohaapám). Nagyon vártam már, hogy végre vezethessem, gyakorolhassak, de minél jobban vártam, annál később érkezett meg hozzám. Egészen pontosan március közepén sikerült végre ide érnie a kis drágámnak!

 

A kívül fehér, aprócska kocsi, belül full kék volt, és lerítt róla, hogy pasié volt ezelőtt. Kellett valami, amitől megszabadul a full pasi formától, ezért úgy döntöttem Uncsi helyett legyen mostantól: Petúnia!

 

Tudom. Rémes.

 

Petúnia nem mellesleg januárban járt már nálam, majdnem itt is maradt, de akkor valahogy mégsem sikerült.

Egész délután mentünk vele, mostohaapám vezetett. Azon tanakodtunk ebéd közben, hogy elmegyünk egy félreeső helyre és beülök vezetni, elvégre 4 év és friss jogsi az nem játék, lássuk hogy megy. 

Lelkesen bólogattam, miközben belül vagy ezer imát elzengtem, hogy “jaj, ne, könyörgöm.” Nem tudnám még magamnak sem megmondani miért, de nem éreztem a késztetést arra, hogy én ezt most akarnám. Minden porcikám ellenállt, hogy vezetnem kelljen, pedig valahol akartam. Ült volna mellettem segítség is, minden megvolt, csak valahogy nem éreztem magam késznek hozzá.

 

Miután a kormány mögé ültem, beállítottam az ülést, és megállapítottam többek között, hogy “jaj, de pici vagyok”, illetve “jéé látom az orrát, de jó” (de tök komolyan, erős biztonsági érzés volt, hogy “látom minden porcikáját”) beöveltem magam és elfordítottam a kulcsot.

Vagyis elfordítottam volna.. Nem történt semmi!

 

Az univerzum biztosan meghallgatott, mert később kiderült, a vadi új gyújtáskapcsoló pont akkor ment tönkre benne, amikor én következtem volna!

 

Mostohaapám mindent kicserélgetett benne újra nekem, hogy minél jobban és tovább bírja, ne legyen bajom hirtelen semmivel. De, valami mégis erősebb volt minden jószándékánál! Az én kínkeserves imám!

Végül visszatette a régi, száz éves gyújtáskapcsolót és láss csodát, tökéletesen funkcionált újra a kis Uncsi!

Biztosan véletlen volt, bár nem hiszek a véletlenekben. 🙂

Bevallom, amikor láttam, hogy ez biza nem fog beindulni, egy gyors köszönömöt azért elrebegtem.

 

Úgyhogy az én Petúniám ismét odahaza volt, és várta, hogy végre le kerülhessen hozzám..

 

 

 

Folyt.köv.