Azt hiszem, már picit a barátom vagy

E.-nek!

Kérlek, ne olvasd el.

Most egy kedves ismerősömről.. Egy barátomról szeretnék nektek mesélni. Bármennyire is ájuldozik épp a monitor mögött, merthát biztosak lehettek benne, hogy nem lépett ki, el akarja olvasni mi mindent mondok el róla! Menj már innen, na! Hagyj kibontakozni!

Eddigi rövidke életem során, kevés hozzád hasonló emberrel volt szerencsém megismerkedni. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy volt szerencsém ismerni téged ebben az életben, mert iszonyú nagy szükségem volt rád! Illetve van, nagyon is van.

Ritka, ha egy ember ennyire tiszta, ártatlan, és szeretetteljes, mint te. Bizony!

Annyira jónak látod és gondolod az embereket. Képes vagy látni a jót, és kiállsz mellette, mégha senki sem támogat, akkor is. Ismered a rosszat, a legrosszabbat láthattad, és küzdöttél ellene. Talán ez tett ilyen emberré, talán így születtél. Nem tudom. De hiszel, és ez nagyon ritka. És nagyon tetszik. Mégha nem is értek veled egyet bizonyos esetekben. És mégha nem is vagy hajlandó engedni az igazadból.
Istenem, de piszok makacs vagy!
Mondtam, hogy ne olvasd el! Mit keresel itt még mindig? Lépjél ki szépen, most épp rólad mesélek! Sicc!

Szóval.. Ő egy jó ember! Természetesen neki is vannak hibái, mint mindenki másnak, és van, amit rosszul csinált élete során, ahogy bárki más is. Ilyenek az emberek. De ő egy jó ember. Kedves és segítőkész. Mindig számíthatok rá.

Ma van 28-a. Egy ideig kollegák is voltunk, és mielőtt én elmentem a cégtől egy megállapodást kötöttünk. Az egész viccnek indult, de valahogy tartjuk. Megegyeztünk, hogy minden hónap 28-án rám ír. Ha máskor nem is beszélünk, vagy találkozunk, de 28-án mindig megérdeklődjük hogy van a másik..
Eddig mindig meglepett.

A múltkor írtam egy posztot, amiben megírtam milyen jó lenne, ha végre nem az átkozott messengeren keresnének, hanem felhívnának, csak úgy. Mindig csak írogatunk mindenkivel. Ő, miután elolvasta a cikket, nemes egyszerűséggel felhívott, csak úgy, ahelyett hogy írt volna az átkozott messengeren.

Nyaggat, bíztat, megoszthatok vele bármit. Érdekes és ismeretlen érzést vált ki ez belőlem, mert sosem volt ilyen ember az életemben.
Tudod mi a vicces? Meg akarjuk menteni egymást. Mindketten kérjük a másikat, hogy ne tegye ezt, ellenezzük, holott mindketten ugyanúgy küzdünk a másikért.

Ha rossz passzban vagyok felvidít és vigasztal. Ha mást nem is tud tenni, biztosít, hogy itt van, ha szeretnék beszélni.
Tolerálja az érintési defektemet. Sőt, kezeli. Kezel engem. Nem is értem, de esküszöm, valahogy tudja miképp bánjon velem, miképp érjen hozzám, és mikor. Ha azt mondom “nem akarom, nem tudnám elviselni”, ő akkor is tudja, hogy ez mikor igaz, és mikor nem! Van, hogy minden kérlelésem, távolódásom ellenére is jön és megölel, megsimogat, vagy csak megérint. Úgy ér hozzám, hogy nem félek, nem rettegek mi lesz, hogy milyen lesz, nem e fog fájni.. Olyan szeretet sugárzik belőle, és úgy át tudja nekem adni, hogy az leírhatatlan! Létezik ilyen ember egyáltalán? Nem csak álmodom, hogy létezik?

Tényleg annyira tiszta és ártatlan, nem tudna senkinek fájdalmat okozni, és talán pont ez a személyiség hiányzott eddig az életemből. Hogy lássam vannak még ilyen jó emberek. Hogy tudjak hinni, bízni, remélni.

Tudod mit látok, amikor ránézek?
Látok egy rettentő erős nőt, aki szembenéz bárkivel és bármivel.
Látok egy édesanyát, aki mindennél jobban szereti a gyermekeit.
Látok egy összetört lelket, akit mindennél jobban meg akarok menteni, bár tudom, hogy nincs szüksége rá.
Látok egy barátot, aki minden őrültségre kapható, és még mindig képes gyerekké válni.
Látok egy szerény, odaadó lelket, aki bármennyire is jó, az számára magától értetődő és képes zavarba jönni, ha valaki meg meri dicsérni ezt a szép tulajdonságát. ( Ezért is kértelek, hogy ne olvasd el, de csak itt vagy!)
Látok egy szörnyen makacs nőt, akinek nem számít igaza van e, vagy sem, ha úgy érzi igen, ki fog állni mellette bármi áron. Ha ezt nem tudod kezelni, elfogadni, akkor bizony idegesítő lesz. 🙂
Látok egy gondoskodó, remek szakembert, akinek a hivatása az emberek segítése. Szívvel-lélekkel dolgozik mind a gyerekekért, mind a felnőttekért, idősekért. Nem számít, mindenkinek ad egy darabot magából.

Ne olvasd már! Hányszor szóljak még rád? Tipli!

Mikor megismertem nagyon maga alatt volt. Kiköltözött a magány szigetére, egyedül akart lenni, elszigetelni magát mindentől és mindenkitől. Egy közös ismerősünk nagyon nyaggatta őt, barátkozni akart, eljárni vele, lemenni a tóra, enni egy lángost, bandázni kicsit. Ő semmit nem akart. Nem akart barátkozni, szórakozni, eljárni. Ránéztem és nem azt láttam, amit mindenki más, hogy “itt van ez az összetört ember, és érthető, hogy el akar vonulni, és menjen, ha ezt akarja.” Én az első naptól kezdve, hogy megismertem azt tanácsoltam, hogy “várj, adj neki időt. Időre van szüksége hidd el! Menni fog. Fogtok még bandázni, csak tarts ki, várj.”
Évekkel később, mikor ez szóba került, megkérdezte tőlem mégis honnan tudtam, hogy neki csak időre van szüksége? Nos, a válasz kiábrándító volt. Egyszerűen csak tudtam. Volt szerencsém kicsit megismerni, tudtam róla ezt-azt, igyekeztem sokat beszélgetni vele. Átláttam az álarcon, amit magára öltött. Ő nem lehet az otthonülős, barátmentes, besavanyódott szomszéd. Ő sokkal inkább a jövös-menős, barátkozós, életvidám, vagány szomszéd. Erre mondják, hogy ne csak nézz, láss is!

Nem terveztem, hogy a barátja leszek, sőt. Csak egy kollega volt a sok közül. De megkértek, hogy próbáljak meg közelebb kerülni hozzá, beszélgessek vele. Nem esett nehezemre, érdekelt kit rejt az álarca. És rövid időn belül tudtam, hogy nekem kell ez az ember az életembe, mert nagyon jófej, nagyon értékes, egy nagyon szeretetre méltó valaki.

Eleinte.. Eleinte.. Tehát ismertségünk első pár évében, nem is akart közel engedni magához. Nem tudta elképzelni, hogy barátok is lehetünk, tekintve, hogy korban a gyereke is lehetnék. Nem engedett igazán közel. Egyszer olyat is talált mondani, hogy bár ő nem tudja, de bőgve csak annyit tudtam kérdezni: hogy engedhetsz ennyire közel, miközben ennyire ellöksz?
Szörnyű volt! Még most is bele facsarodik a szívem, és bár nem tudom mi változott, lehet ehhez is csak idő kellett, de ma már mondhatom azt, hogy barátok vagyunk. Igazi barátok. Vagy olyasmi. Nem csak kedves ismerősök, akik véletlen elég sokat tudnak egymásról. Egyre jobban megnyílik, közel enged (közelebb), egyre nyitottabb mindenre, az életre. Újra nyit az élet felé, és rendkívül boldoggá tesz, hogy ezt láthatom!

Sokszor bántottuk már egymást, de mégsem tudom, és nem is akarom elképzelni a hátralévő életem nélküle. Egyszerűen kellenek az ilyen barátok, az ilyen emberek.
Nagyon sokat tanultam, kaptam tőle. Kirángatott annak a gödörnek a mélyéről.
Oké, nem ő egyedül, de nagy szerepe volt benne, hogy hajlandó legyek kimászni, és menni tovább. És azóta is, valahogy megtölt azzal az élettel, ami belőlem hiányzik.
Vajon én mit adtam neki? Adtam egyáltalán valamit? Képes vagyok én is átadni egy tapasztalt embernek valamit? Hiszen én.. én olyan kicsi vagyok, és olyan semmi. Alig tudok még valamit. Csak remélni tudom, hogy valamiképp gazdagodott általam. Bárcsak..

Rengeteget tudnék mesélni róla, és pusztán egy hiba van csak ebben. Még mindig itt van, és olvas engem! Képtelen kilépni, így vigyáznom kell mit is mesélek el róla. Már ezért is hallgatni fogok, tudom, de nem bánom. A világnak, az én icike picike világomnak, joga van megtudni, hogy vannak még JÓ, igazán jó emberek! Bocs, muszáj elárulnom kedves Földesasszony!

Nem akarlak magasztalni, az egekig emelni, isten ments! Vannak neked is hibáid, butaságaid. Ne aggódj, nem lógsz ki az emberek sorából. Te egy teljesen egyszerű, mezei nő vagy.

De, azt hiszem, most már picit a barátom is..