A bántalmazás margójára

A bántalmazás margójára,
csak mert kicsit nagyon pipa lettem

– Ha a problémát látjuk, nem lehetne feljelenteni a “kedves” bántalmazót?
– Nem lehet.
– De miért nem?
– Hoó, ha annyira benne vagy menj és jelentsd fel – mondják viccesen.
– Én feljelentem b@zmeg, gondolkodás nélkül – mondom teljes komolysággal.

Ha a bántalmazás bármely formáját látjuk, mégis mi az, hogy nincs szavunk fellépni ellene?? Miért nem tehetünk semmit? Miért kell végignézni és tűrni egy magatehetetlen gyermek szenvedését? Miért kell fejet hajtanunk a “nem törődés”, az “elhanyagolás”, vagy a “bántalmazás” bármely megnyilvánulása előtt? Miért kell szó nélkül elfordítanunk a tekintetünket?

Igen, én kicsi vagyok. Egyedül még kisebb. És még ennél is kisebb a hatásköröm. Semmi jogom, semmi szavam. És tudom, hogy pont emiatt csak egyetlen dolgot tehetek: szépen hátat fordítok, és becsukom szemem, fülem!

A mai napon egyetlen pillanat alatt azon a kanapén találtam magam, ahol 9 évvel ezelőtt ültem egy pszichológus előtt, és arról beszéltem neki, hogy képtelen vagyok végignézni a szenvedést, és nem tudok apró lépésenként haladni, és nem érdekel akár az egész világot most és azonnal meg akarom menteni.
Tisztában vagyok vele, hogy képtelenség és keveset tehetek. Tudom, hogy lehetetlen, nem vagyok hülye.
De nem vagyok hajlandó elhinni, hogy nincs senki, aki tehetne valamit egy-egy adott esetben! És képtelen vagyok nézni, miképp vagyok tehetetlen.

Azért szenvedtem én is, mert nemes egyszerűséggel mindenki hátat fordított, becsukta szemét, fülét, és igyekezett k*rva messzire kerülni! Utólag is kösz szépen!
Hála nektek lámpafénynél tudok csak elaludni, képtelen vagyok bízni az emberekben, és képtelen vagyok elviselni az érintésüket. Hála nektek elég lelki defektet sikerült összeszednem, és egy életen át dolgozhatok magamon. Hurrá! De azért hirdessétek csak félig becsukott szemmel, hogy milyen kib@szott szép és jó a világ!

Kérdezem én, mint a legkisebb, aki semmit nem tehet, attól a sok-sok embertől, aki egy icipicivel nagyobb nálam, és tehetne, hogy hol a fenében vagytok? Mért nem tesztek semmit? Mégis mitől féltek?

Mit gondoltok, az a gyerek talán nem fél, akinek a testén hobbiból nyomja el a kedves szülő a cigicsikket? Vagy akinek lekever egy oltári maflást, csak azért mert mondjuk jobbra lépett arrébb, és nem balra? És mi van azokkal, akiket sportszerűen megaláznak, lehordanak, megszégyenítenek, akiket “csak” szavakkal vernek? Jaa, hogy azok már nem is számítanak? Elárulom, hogy DE, rohadtúl hogy DE!

Most már tökéletesen megértem, hogy annak idején miért fordított hátat minden felnőtt a bajok láttán. Túl kicsik voltak, hogy tehessenek ellene bármit is. Én is ebben a cipőben járok most, és most nekem kell nyelnem egyet és becsuknom a szemem.
Dönthetek úgy, hogy bezárom a szívem, és hátat fordítok. (Neveljünk csak ki még több defektes embert, azokra van szüksége a világnak, nyilván.) Vagy dönthetek úgy is, hogy megpróbálom megmozgatni a nálam icipicivel nagyobbakat, és nem hagyom annyiban. Ha így döntök, biztosan sok bonyodalmat és bajt hozok magamra. Ha szemet hunyok a látottak felett, jó eséllyel felrobbanok, lelkileg teljesen fel emésztődőm, vagy egyszerűen megőrülök. Bármelyik is következzék be, annyi eszem mindig lesz, hogy tudjam, leköphetem magam, amiért ilyen emberré váltam.

Szóval nem, én nem fogok csendben hátat fordítani és becsukni a szemem, ameddig hiszek benne, hogy tehetek valamit, amivel segíthetek!

És bárcsak tudnék hinni benne, hogy van még ember rajtam kívül, aki így gondolja.. 😥

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!