Egy majdnem elfeledett élet emlékére

Láttunk egy életet magunk előtt. Egyszerű volt és boldog. Nem tökéletes, azt nem szeretjük, de persze ez is relatív. Mi csak együtt akartunk lenni, a saját otthonunkban, a gyerekeinkkel, barátainkkal, szeretteinkkel körbevéve, és egyszerűen élni akartunk. Belefér a vita, a problémák, az elúszott órák, napok, az idegeskedés valami butaság miatt. Bármi hétköznapi.

Nem tündérmesét akartam, csak egy normális életet, amiben nemes egyszerűséggel csak szeretni kell egymást! Túl sokat akartam?
(“Igen” – suttogja a valóság.
“Nem” – suttogja a lelkem.)

Vállaltam egy kockázatos, titkos kapcsolatot, melyről csak a legközelebbi barátaink tudhattak. Nem volt egyszerű. Minden egyes napért, minden lopott percért meg kellett küzdenünk. Nem egy ember támadt ránk, hogy vessünk ennek végett, hiszen semmi értelme így élnünk, áldozatokat hoznunk, hazudnunk, lógnunk, olyan nehéz az egész életünk együtt.
Nem hibáztatom őket. Ők csak ezt látták. Ezt láthatták.

De Dan.. veled lennem annyira könnyű volt. Igaz, néha nehéz volt a találkozást összeegyeztetnünk, mégsem cserélném el a veled töltött éveket semmire sem! Annyira egyszerű volt veled együtt léteznem, mint soha semmi ebben az életben. Az igazi, belső önmagam lehettem melletted, mindenféle álarc nélkül. Ha valaki, hát tudom, hogy Te.. Te vagy az, aki igazán ismert engem!

Már nem találom azt a lányt. Azon az estén halt meg bennem, amikor Te is elmentél.
Azóta álarcot veszek álarcra. Küzdök, harcolok az egész élettel, magammal. Azt sem tudom már ki vagyok, és mit akarok ebben az életben. Ott, azon a kórházi ágyon, én is meghaltam..

Évek teltek el ugyan, mégsem változott semmi. Néha még ma is várom, hogy megszólal a telefonom, a Te csengőhangoddal. Hogy beállítasz egy tál palacsintával a kezedben, vagy hogy lássalak a buszmegállóba érve, ahogy rám vársz. Néha fellapozom a régi könyveket, hogy megtaláljalak bennük. Már majdnem mindentől megváltam, ami rád emlékeztetne, téged mégsem tudlak kiverni a fejemből. Ha már van pár óra, melyet a gondolatod nélkül töltök el, meglepődőm. Alig hiszem el, hogy órák óta nem szöktél be a fejembe.

Néha felfedezni vélem az illatod a lakásban, és gyorsan körbe tekintek. Téged kereslek, de mindhiába. Nem vagy itt, csak egy tárgy volt, egy kósza emlék, mi még mindig téged őriz.

A régi slágereket hallgatom nap, mint nap és azon kapom magam, hogy veled táncolok. A gondolataimba kúszol és szorosan átölelsz odabent. Majd az álom rémálommá válik, és én ismét azon a kórházi ágyon fekszem melletted, mígnem a fájdalomtól ordítva ébredek fel, és kereslek. Téged kereslek, tapogatom a párnát, az ágyat, fejvesztve kapcsolom a lámpát.

Nem vagy itt.
Megint kicsúsztál a kezeim közül.

Reggel kócosan, álommal a szememben konstatálom, hogy még mindig nem vagy itt, hogy én még mindig nem vagyok ott veled, és hogy még mindig milyen messze is vagy tőlem.

Aztán elengedlek és felkelek.
Eltelik egy boldog nap, egy reményteli nap, egy szép nap, egy nevetéssel teli nap.. Ismét megtapasztalom milyen szép az élet, hogy haladok, hogy fejlődőm, hogy érdemes menni tovább. Minden szép és minden jó. Rózsaszín.

Csak egy pont van ott belül, ami marad fekete, és végtelenül üres..

Azt hittem szeretném eldobni az emlékeim kulcsát, hogy szeretnélek elfelejteni, de be kellett vallanom magamnak, hogy ez nem igaz!
Nincs egyszerű élet, nincs normális élet, nincs boldog élet – harsogja a valóság.
Nem igaz!

Minden egyszerű, és minden normális. Nem kell mindig mindennek boldognak lennie. Ettől még lehet szép és lehet jó. Hiszen nem lehet tökéletes.
Nem is kell – hallom a hangod és mosolyogni támad kedvem.
Te kellettél hozzá, hogy azzá válhassak, aki ma vagyok. Kellettél hozzá, hogy meg merjem ismerni önmagam. Ugyan itt vagyok összetörve, elveszve, de tudom mit keresek, tudom ki vagyok, hogy ki akarok lenni.
Mindig hálával és szeretettel gondolok rád. Mégis mért kéne elfelejtenem?
Elengedni elengedlek, de sosem feledlek.

Hogy megérte e a titkos, bizonytalan, közös éveket választanom?
IGEN. Ezerszer is Igen!
Megtanultam élni, nemcsak létezni, megtanultam szeretni. Csak néha olyan messzire keveredsz tőlem, hogy elfelejtem. De minden alkalommal eszembe jut, amikor az ujjamra tekintek.. Letörlőm a lecsurgó emléket arcomról, miközben ráeszmélek ismét:

Igen, teljesen megérte!

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!