Egy kis lépés

Megőrültem. Azon gondolkodom, hogy valamiképp teljesen elment az eszem. Majd arra a tényre gondolok, hogy aki azon gondolkodik, hogy őrült e, az biztosan ép elméjű, hiszen egy őrült nem gondolkodik el azon, hogy őrült e. Ah, már a gondolatmenetbe is belecsavarodom!

Érzem, értem, sőt tudom, hogy nem vagyok őrült, hogy az elmém tökéletesen ép, hogy képes vagyok helyesen gondolkodni. Látom és tudom mi a jó és mi a rossz, és látom minden érmének a másik oldalát. Tudom, hogy nem ment el az eszem. Mégis.. néha.. néha igen. Néha csak úgy elhagy, uralkodik felettem, majd visszatér, megőrjít, megnyugtat, és kezdi elölről, újra és újra.

Vagyis néha így érzem. Néha elveszek ebben a forgatagban. Az életem dögunalmas forgatagában. Minden olyan egyszerű és mégis itt vagyok, és mindent túlbonyolítok. Pedig semmi sem az. Annyira egyszerű az egész élet. Pusztán mi tesszük ilyen elviselhetetlenül bonyolulttá. És én megteszem, ami tőlem telik.

Látom a rossz döntéseket, a rossz utakat, a rossz érzéseket, a fájdalmat.. és úgy vonz ez az ösvény, akár a megbabonázott molyt az egyetlen lámpás az éj középen. Szinte megállíthatatlanul belesétálok ismét a csapdába, miközben látom már előre mi fog ebből kisülni. Követem a rossz mintákat, utakat, hibákat követek el újra, majd újra. Ilyen az ember – nyugtatom magam. Mindenki megteszi ugyanezt. Az ember szüntelen ismétli a helytelen lépéseket, mígnem egy nap észbe nem kap, és valamit meg nem változtat.

De olyan émelyítő a biztonságot adó, ismerős, álló pocsolya! Épp ezért olyan nehéz az első lépés. Pusztító. Kívül-belül megváltoztat és nem tudod mi vár rád. Látod, sejted, ismered a lehetőségeid, mégsem tudod hogyan alakul majd. És ez őrjítő! Érzem, ahogy szabályosan belegolyózom a saját álló, bűzlő pocsolyámba. Mégsem lépek. Hátrálok, és kibúvókat keresek. A múltat hibáztatom, és a mintát, melyet hiszem hogy képes vagyok megtörni, de nem teszem. Nem tudom miért nem teszem, de csak állok és nézem, ahogy darabokra hullik minden, amit ismertem.

Ebbe belegalydulok. Lépek egyet. Kicsit. Hihetetlenül kicsit, és mégis érzem, ahogy a hűs téli szél, ami elpusztít, elvisz, megöl mindent.. Belém új lelket varázsol. Valami feléleszt itt legbelül, és az elmém hirtelen ismét normálisan funkciónál. Ismét képes gondolkodni, döntést hozni, látni a jót, és felismerni a rosszat.

Ennyi elég hozzá. Ki hinné, hogy egy ilyen aprócska lépés, mennyi mindent képes megváltoztatni.

Mostohaapám apjának az egyik gyakran ismételgetett mondata jut eszembe, melyet észrevétlenül az életem részévé tettem.

“Úgy még nem volt, hogy ne legyen sehogy”

(- “Ah, ne kezd te is!” – és hallom mostohaapám automatikus reakcióját is rá, melyen pezsdítően jót mosolygok. A gyermek lázadása a szülő ellen.. sosem szűnik meg. Mégha csak ilyen apró dolgokban is, de valahol ott van.)

Majd egy barátomra gondolok.

“Semmi sem biztosabb a változásnál.”

Ha már valamit meg kellett tanulnom ebben az életben, tudom hogy azt, hogy ezek a sablonos, ám rendíthetetlen mondatok a vérembe ívódnak akaratlanul is, és az őrület idején úgy táplálkozhatom belőlük, akár egy kiéhezett vámpír!

Nem visznek előrébb, nem leszek okosabb tőlük, nem fogok megoldást találni a problémáimra, ha ezeket a mondatokat skandálom magamnak. Mégis segítenek. Segítenek, mert igazak és mindig beigazolódnak. Amikor megteszem azt az apró lépést, azt az apró elhatározást, amikor meghozom.. Szinte felvillanyozódik a lelkem, és tudom hogy ebből az őrületből is van kiút, és hogy még mindig nem ment el a maradék eszem! Még képes vagyok a helyes utat választani. Még képes vagyok tovább létezni..

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!