Új remények útján járva

Egy nehéz és kitörős írás következik, mely megírása után rájöttem: így kell sz@rból várat építeni!

Már egy ideje aktuális volt a munkakeresés az életemben, de nem tudtam lépni. Voltak olyan tényezők, ami miatt nem léphettem ki a munkahelyemről, mert itt meg tudtam oldani a személyes ügyeimet. Ez a személyes ügyi dolog nagyrészt kimerült abban, hogy gyógytornára kellett járnom.

Júliusban kissé lerobbantam egészségileg és gyógytornára szorultam. Az egész a derekam miatt volt szükséges, a sok emelgetés betett neki. A bajt tetézve a főnököm korántsem volt korrekt velem. Mivel én elutaztam a betegszabadságom alatt Debrecenbe ő úgy vette, hogy ugyebár jogszabályt sértettem, meg egyébként is, ha utazni tudok nyilván dolgozni is, és mivel ő nem fog utánam feleslegesen fizetni, felkínált nekem 3 lehetőséget:

1. feljelent táppénzcsalásért,
2. közös megegyezéssel felmondok,
3. visszamondom a betegszabit, kiveszem a szabadságom, és visszamegyek dolgozni.

Lerobbanva mondanom sem kell, kellett a munka. Megalkudtam. Hogy hol van ebben az én sérelmem? Ott kérlek, hogy én orvosi engedéllyel utaztam el! Az orvos az utazásomhoz szükséges orvosi papírokat megadta, mindent úgy rendezett, hogy az jó legyen, innentől kezdve a munkáltatómnak nem lehetett volna egy szava sem. (Persze most nem fogok belefolyni, nem erről szeretnék mesélni, de mielőtt valaki itt elkezdene velem kötözködni: 3 ügyvéddel konzultáltam és nekem adtak igazat a tények ismeretében.)

Nem volt számomra kérdés, menni kell! Hiszen hogy maradjak ezután nyugodtan ezen a helyen? Ám ott a gyógytorna. Novemberre kaptam időpontot és még csak szeptember volt. Őrült hosszú hónapok teltek el! Számoltam a napokat, hogy mégis mikortól aktuális számomra a munkakeresés. Hiába mentem volna már el szeptemberben, mégis hány olyan munka van, ahová felvesznek és azonnal tolerálják a te kezeléses időpontjaidat? Hát kb. sehol nincs ilyen hely, tehát ide voltam kötve.

Szeretem ezt az ápolósdit. Szeretem ezt a munkát, tényleg. Szeretem, hogy segítséget nyújthatok és támasza lehetek egy kicsit másoknak. Szeretem, hogy szeretnek engem a gondozottaim és bíznak bennem, megosztják velem az életüket, a bajaikat, örömeiket. A bizalmukba avatnak és mernek segítséget kérni tőlem. Ez egyfajta hatalom. És imádom. Imádom, hogy segíthetek más gondján-baján, hogy osztozhatok az örömükben. Szeretem a belém vetett bizalmat, mert értékes, és jó érezni.

Szeretem a munkahelyem is. Valahol jó ez a hely, de az a baj, hogy mióta itt dolgozom (3 éve) eléggé elkezdett hanyatlani. A félvállról vett dolgok, a semmit érő ígérgetések, és a munkák meg nem becsülése és nehezítése korántsem vet rá jó fényt. Ha elmondunk valami problémát a gondozottunkról, hogy kezelni kellene, baja van, akkor ne azt mondja a „főnököm”, hogy „nincs annak semmi baja, f@szom bele, mit hisztizik folyton”. Vagy ha finomabbak, akkor „oké, majd lesz szólva a dokinak, amikor jön.” Ja, jön heti egyszer és le se szarja a lakókat! „Minden rendben?” –kérdi. Mire aki körbemegy vele mondja, hogy igen, és ezzel le van tudva a vizsgálat. Meg van tényleg hisztisebb is, és oké, bevallom tényleg van hipochonder is közöttük, de akkor sem szabadna ennyire semmibe venni őket. A kijáró dokiknak ez kb. csak egy kis plusz pénzt jelent, igazi törődést a 3 év alatt sajnos nem láttam.

Utálom, hogy megkérem a főnökeim, hogy emeljék már meg az ellátottak ágyát, mert kb. a földön alszanak és az ágy széle a térdem alatt van, rohadt nehéz onnan kiemelni a tolókocsiba őket, akkor nem történik semmi. Piszkosul nem érdekel senkit, hogy megszakadunk! Felvesznek (és elnézést kérek, tiszteletem azért, hogy felveszi és megkönnyíti a család dolgát) olyan embert, aki full merev, 120 kilós és minimum 3 ember kell a mozgatásához. Elfordítani sem tudod egyedül, vagyis pelenkázni sem lehet egyedül, meg semmit, és akkor felháborodva közlik, hogy jó lenne, ha megtanulnánk végre mozgatni, mert nem fognak folyton bejárni hétvégenként segíteni kiemelni (mert persze napi mobilizálásra szorul, vagyis ki a tolókocsiba, majd be a tolókocsiba). Hát urambocsá’, hogy nem bírom el egyedül b@zdmeg! Ja és azért is, hogy nem kívánok 25 évesen (ennél jobban) lerobbanni! Őszintén, én kérek elnézést! Minden tiszteletem a családon és az emberen való segítésért, de ahhoz, hogy bizonyos embereken tudjunk segíteni, előbb meg kell teremteni az ahhoz szükséges feltételeket! Különben b@szhatod, és a segítő helyett szemétládává leszel titulálva! És most finom voltam és nőies! És ez csak egy ilyen eset..

Tehát a teljes felháborodás szélén egyszer csak kaptam egy üzenetet december 4-én, hogy az óvodában, ami a dajkai tanfolyamom gyakorlati helye volt, dajkát keresnek és rám gondoltak, ha érdekelne a munka. Pff.. válasz? Viccelsz? Naná!

December 6-án már bent is voltam egy megbeszélésen, és december 7-én reggel az volt az első dolgom, hogy bemenjek a munkahelyemre és felmondjak.

Úgy voltam vele, hogy a hónapot még ledolgozom szívesen, mert az oviban majd januárban fogok kezdeni, vagyis ráérek, de ha a főnök azt mondja azonnal menjek el, az sem érdekel, legalább pihenek addig akkor. Maradtam – kell a munkaerő persze, mert elegendő embere az sosincs– és úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Én ugyan nem mondtam el senkinek, hogy felmondtam, mert olyan szuper kollegáim vannak, hogy attól féltem, akkor elkezdik keresni bennem a hibát és kiszekálnak még utoljára. A főnök persze rákérdezett tőlem erről-arról a kollegák előtt, és miután az egyik lepcses szájú megtudta – megtudta másnapra mindenki más is. Nincs ezzel semmi baj, nem titok, csak nem akartam kavarást. Szerencsére nem volt! Tisztességesen elvégeztem a munkám úgy, mint eddig, és kerültem minden olyat, amibe komolyan belekeverhetnek. Támogattak, mondván könnyebb és jobb munkám lesz. Egyetértek velük.

– 8 óra munka, 12 óra helyett
– szabad hétvégék, ünnepek
– szabad délutánok
– nincs több nehéz emelgetés, megszakadás
– fizetésügyileg nettóban ugyanott vagyok kb., bruttóban sokkal jobban (vicces nem?)
– ha van túlóra, vannak ajándék szabadnapok (nincs több ellopott idő vagy pénz)
– nincs több éjszakai műszak (ami egyedül megtolta a fizetésem a pótlékkal)
– nincs több utazgatás – 10 percre lakom a munkahelytől (ja, az idősotthon is csak 3 percnyire volt a másik utcában, épp ezért nyilván a másik telephelyre tett, ahová még vonatozni is kell)
– nincs több óriási felelősség
– és a gyerekek nyilván mások, mint az idősek, fel fognak tölteni energiával, szeretettel

Imádom a kisöregeim, de egy gyerek valljuk be más. Másképp kell és másképp tudod szeretni. Ez egy újfajta szeretet az öregekéhez képest, nem összehasonlítható. Persze a dajka dolga főként a takarítás, de ugyanúgy sokat vagyunk a gyerekek között, ragaszkodnak hozzánk és szeretnek minket ugyanúgy, mint az óvó néniket.

Tudod sose vallanám be, de utálom, hogy nem kell gondolkodom munka közben! Egy barátom hívta fel erre a figyelmem, hogy ez a munka a legszuperebb, ami most történhetett velem, de gyakorlatilag lefokoztam magam. Nem hittem volna, hogy igaza van, és komolyan nem is érdekelt. De hát, alig van felelősségem. Nem dönthetek semmiben. Nem tehetek semmit engedély nélkül. Úgy értem, ahhoz is engedélyt kell kérnem az óvónőtől, hogy kidobhassam a csoportból az elszáradt növényeket. He???? Ez komoly? Mikor meghallottam majd seggre ültem! Könyörgöm, ennyiről sem dönthetek???? Oké.. a teljes és nagy és nehéz felelősség, és döntésjog után, ez irtó rosszul érintett!
Még a takarítással sincs semmi bajom, kissé megvisel itt-ott, de nem gáz. Azzal sincs bajom, hogy nem kell nagy döntéseket hoznom, nincs több éles helyzet, nem kell pénzt átvennem, nem kell, vagyis nem szabad nekem beszélnem a hozzátartozókkal (ez esetben főként szülőkkel) komoly dolgokról. A munkám nagy részében gyerekekkel játszok, gyerekeket babusgatok.

Akkor mégis miért éreztem magam annyira ramatyul két munkanap után az első szabad hétvégémen? Reményvesztett, fáradt, és elégedetlen voltam. Azon gondolkodtam, vajon jó döntést hoztam?? Bevallom elbizonytalanodtam. (És elárulom, bődületesen tudja még fokozni az, hogy mindenki azt kérdezgeti tőlem hogy érzem magam és milyen az új munka! Könyörgöm, ne egy-két nap után kelljen véleményt alkotnom, amikor nyilvánvalóan még alig látok bele és minden új. Még én sem dolgoztam fel a változást és igyekszem helytállni, beilleszkedni. Nyilván ez nem könnyű. Persze, hogy jól vagyok, új a munkám, új fejezet kezdődik így az életemben, lerázhatok magamról annyi rossz dolgot. Persze, hogy jó az új munkám, máskülönben el sem vállaltam volna. De hadd ne kelljen már jópofizva azt mondanom minden szuper, amikor még a beilleszkedési fázis legelején tartok! Iszonyú nyomást képesek így rakni az emberre, mintha ez a sok újdonság nem lenne elég.. Idő kell, hogy magamban helyre tegyek mindent!)

Ültem a kisszéken és néztem a gyerekeket, miközben színeztem velük. Arra gondoltam milyen piszok jó ez. Milyen nyugis és milyen szívderítő. Mégis.. valami hiányzik. Lehet csak az újdonság miatt, túl nagy a váltás, a kontraszt. Ennek már másfél hete, és azóta minden tökéletes, átálltam az óvodai életre. Összeraktam fejben a napirendet, minden úgy megy, ahogy mennie kell. Rájöttem, pusztán annyi a probléma, hogy időt kellett adnom magamnak, hogy lefejthessem magamról az ápolói szerepet. Ehhez nyilván a két heti dadus munka kevés, de nagyon jól haladok vele. Most már (a második hétvégémre) érzem az elégedettséget, a nyugalmat, a boldogságot, melyet a gyerekek szeretetének köszönhetek! Kis idő és a megfelelő körülmények, ennyi kell, semmi több. Komolyan mondom, ennyi elég és bármit el lehet érni pillanatokon belül! Az, ahogy egy gyerek képes szeretni – feltétel nélkül, őszintén, teljes odaadással – bármivé képessé tesz, és felgyorsulnak a feldolgozási folyamatok. És én több tucat ilyen gyerekkel vagyok éppen körülvéve.. Imádom!

A volt-főnököm már hetek óta szidta nekem az óvodát, undokoskodott velem, meg olyanokat talált mondani, hogy megbánom én még ezt, meg visszasírom a helyet.

Innen üzenném kedves Főnökúr: nem volt igaza!

Mellesleg nem gyanús, hogy azt a helyet szidta, és gyűlöli előttem hetek óta, ahová az imádott unokái is járnak? Biztos szörnyű érzés, hogy ilyen vacak helyre járnak oviba. Csak úgy mondom..

Nem hiányzik egy hely, ahol már nem becsülnek meg, és ahol már nem értékelnek. Egyedül a döntés-joga hiányzik. A felelősség. A gondolkodás. Ha valami, hát ezt tényleg sajnálom, hogy feladtam. De ennek nem kell így lennie! A legszebb ebben a munkában, hogy szabadok a hétvégéim (nem kell könyörögöm, hogy elengedjenek vagy cseréljenek velem műszakot), van rá pénzem, ééés kb. az összes felnőttképzés hétvégente folyik! Vagyis tanulhatok bármit, belekezdhetek bármibe, képezhetem magam, így frissen tarthatom az elmém is. Rengeteg dolgot akarok még megtanulni, ezért kezdtem bele pl. annak idején a dajka tanfolyamba is, és most lesz rá lehetőségem szabadon.

Hogyan lehetne ezt még fokozni?
December közepén felhívott a mostohaapám, hogy volna egy autó a részemre, érdekel e még? Hát hogy a fityfenébe ne érdekelne?
Kis plusz infó: erről az autóról már volt szó korábban, hogy egy baráttól megkapnám használatra, mint első- és tanulóautó, mert hát a tulaja sem használja. Most mégis belement és megkapom, tehát gyakorolhatok, hiszen 3 éve van jogsim, de vezetni nem volt lehetőségem.

Szép volt a karácsonyom, jó volt a szilveszterem, van új autóm és új munkám. Mindez alig 1 hónapon belül. Azt mondom, most épp majdnem mindenem megvan a tökéletes elégedettséghez. De nem kell mindennek tökéletesnek lennie, így iszonyú boldog vagyok most azért, amim van, és hogy mindezt szinte egyedül értem el!

A karácsony rajtam múlt belemegyek e, a szilveszter szintén, hiszen hetekig nemet mondtam egy ajánlatra. Az autó véletlen jött be, de köszönöm szépen, vállalom, imádom! És a munka.. a legnagyobb elismerésem. Nem egy nem tudom milyen nagy munkáról van szó, de egyedül értem el. Tavaly januárban kikerestem egy tanfolyamot és nekiindultam – egyedül. Majd kikerestem a gyakorlati helyszínt, elrendeztem és elmentem, jól teljesítettem ott is, majd a vizsgákon is – egyedül. Majd, mikor megüresedett itt egy hely, rám gondoltak vagy 8 hónap után is, és behívtak. Nem nagy dolog.. de nagyon büszke vagyok magamra, hogy mindezt a változást egyedül generáltam az életembe és elértem!

Hazudnék, ha azt mondanám: nem alakulnak jól a dolgaim. Most valahogy minden megy és sikerül és összejön és rózsaszín. Remélem, ez ilyen marad még egy jó darabig, és nem jön ezután a híres óriási bukás.

Hmm.. klappol minden.

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!