Nem tudok menni, dolgoznom kell

Rájöttem valamire a karácsonnyal kapcsolatban. Pontosabban a kapcsolatommal a karácsonnyal kapcsolatban.

Imádom. Én olyan ember vagyok, aki szeretne készülődni, díszíteni, ajándékokat választani és gyártani, és csomagolni. Finomakat sütni, apró praktikákat bevetni, hogy fokozzam a karácsonyi-hangulatot. Szólna egész nap az ünnepi zene. Már hetekkel előtte elkezdenék hangolódni. Ez vagyok én. Ilyen vagyok, vagyis lennék, mert mindez nem tud kifelé érvényesülni.

A minap egy rokonommal beszélgettem és életemben először egy rokonommal is lelkiztem. Elmeséltem neki pár dolgot az anyámmal való rossz kapcsolatom mivoltáról és bevallotta, hogy igen, így egészen más szemszögbe kerül minden, és most már érti miért nem járok haza, miért menekültem otthonról, miért nem tartom a kapcsolatot azzal az emberrel, aki életet adott nekem. (Mellesleg neki is vannak rossz tapasztalatai vele, így könnyebb végre hinnie nekem is.)

A génjeinkbe van kódolva, hogy szeressük egymást, hogy anya és lánya szeresse egymást.. és én gyűlölőm őt!
Tiszta szívemből és megváltoztathatatlanul gyűlölőm az anyámat. És gyűlölőm az érzést, miszerint így érzek iránta. Le tudnám köpni magam, miközben bevallom magamnak, hogy mit is érzek iránta. Mégsem lehet már változtatni rajta. Ezt határozottan érzem és valahol sajnálom is, mert jó lenne egy jó anya. De ő sosem volt az. És ezt is őszintén sajnálom!

Van egy pont, ami után bármit teszünk, már nincs visszaút. Én elértem az anyámmal való kapcsolatomban erre a pontra.
Próbáltam másképp hozzáállni. Istenemre mondom, megpróbáltam!
De mostanra már az sem számítana, ha ő kezdene el közeledni felém. Már nem is akarok esélyt adni neki.

Miután elköltöztem még egy darabig zűrös volt minden, de végül csillapodni kezdtek a dolgok. Azt hittem, ha már tudunk kulturált emberek módjára beszélgetni az haladás. Nem, ez kevés. Végül rátett még egy, és még egy, és még egy lapáttal, és nekem újra és újra eszembe jutott, hogy milyen ember is ő valójában, hogy miket művelt velem, és hogy a kulturált beszélgetéseink mind annak köszönhetőek, hogy ezer lóval fogtam vissza magam.

Én is hibáztam! Elismerem, én is hibás vagyok, hogy oda jutottunk ahova, elvégre ehhez két ember kell!
Mégis úgy hiszem, szeretném úgy hinni, hogy ő az Édesanyám .. az Anyám, akinek szeretnie kellett volna, akinek törődnie kellett volna velem, akinek helyes példát kellett volna mutatnia, akinek büszkének kellene lennie a puszta létezésemre, akinek minden gondolatában benne kellett volna lennem, mint egyszem gyermeke .. és te még szeretni sem vagy képes!

Tehát kérdezem én, mint aki nem kérte, hogy megszülethessen: mégis mi a fészkes fenének tartottál meg, ha nem égnek benned az anyai hormonok?
Minek kellett megszülni, hogy bánthass? Hogy utálhass? Hogy hibáztass? Hogy púp legyek a nyakadon, ami visszatart?
Miután így álltál hozzám egész életemben, mégis mi alapján vársz tőlem, nemhogy szeretetet, BÁRMIT is? Akármit!
Kérdezem én, ha egy gyereknek úgy kell felnőnie, hogy állandóan védekeznie és támadnia kell az anyja irányába, akkor hol kezdődtek a problémák? Ki rontotta el? Tudod mit, nem is érdekel, mert nem számít. Elbasztuk a lehetőséget, hogy jó kapcsolatunk legyen és csak ez a fő!

Elindított valamit. Megvonta a szeretetét, bizalmatlanná tett a maga irányába, bántott mind fizikailag, mind lelkileg, mind érzelmileg.

Mire tinédzser lettem tönkretett.

Soha nem fogadott el olyannak, amilyen én vagyok. Bármit csináltam, vagy elértem, sosem fordult felém büszkeséggel. Nem újságolta a barátnőinek mit is ért el az ő gyermeke, mire képes. Sőt!

Mindenki előtt rossz fényben tüntetett fel. Ha valami nagy dolgot értem el, vagy tettem, azt teljesen természetesnek vette, és nem is különösen foglalkozott vele. Gyakorlatilag semmivel, amihez közöm volt.

Egy hiba vagyok, egy baki, egy rossz elem a gépezetben. Az élete gépezetében.

Nem hibáztatom. Fiatal volt és buta, amikor megszült. Élni akart, bulizni. Mondjuk meg is tette attól függetlenül, hogy engem megszült.

Próbáltam megérteni, és elfogadni. Tovább akartam lépni az egészen, mert egyszerűen elegem van a háborúból. De képtelen vagyok mit kezdeni a bennem dúló, istentelen haraggal, amit iránta érzek! Nem tudok rajta továbblépni, mert bármerre is indulok el, oda lyukadok ki, hogy sajnálom, de nem tudom nem gyűlölni. Minden porcikám összerezdül a gondolatára is és menekülni akar. Esküszöm kiégetném az összes más gyönyörű és jó emlékem, ha cserébe elfelejthetném őt!

Tudom, hogy most a sértett gyermek beszél belőlem. És mint felnőtt próbálom másképp látni, másképp érezni.. de a bántott gyermek erősebb bennem.

A kapcsolatunk zátonyra futott az anyámmal, a napját sem tudom mikor beszéltem vele utoljára, de már igazán régen volt. Nem járok haza, más rokonaimmal is minimálisra csökkentettem a kapcsolatom. Ahogy elköltöztem minden energiám a gyógyulásra ment el, és hogy valamennyire érzelmileg stabil emberré váljak. Vagy hasonlóvá legalább. Minden erőmmel pótoltam a hiányosságaim, raktam össze a lelkem darabkáit. Nem hiányzott a család. A család, amelyik előtt lejátszódott ez az egész szörnyűség feltűnésmentesen. Csak szabadulni akartam.
Nem mellesleg fenn kellett tartanom magam, a magam lábára állnom, hiszen az életem volt a tét. Ha feladom meghalok, ez tény. Nem volt hova mennem, nem volt aki mellettem álljon, mit tehettem volna? Vagy megküzdők a mindennapok nehézségeivel és felállok, vagy belebukom.

Úgy döntöttem igenis fel fogok állni!

A karácsony az egyik fájó pontom. Épp azért, mert a lelkemben mindig is éreztem, hogy imádnám! Imádnám minden pillanatát, ám nem lehetett. A negatív környezet engem is negatívvá tett. Évek óta nem karácsonyoztam.
Azelőtt a nagymamámnál gyűltünk össze szenteste karácsonyozni. Mióta elköltöztem nem volt karácsonyban részem. Nem akartam, nem akarok karácsonyozni. Át akarok egyszerűen röppeni ezeken a napokon, mintha nem is lennének.

A nagybátyám feleségével lelkiztem picit. Nem sokat, de ez is valami már. Feltett egy kérdést, ami így napokkal, és millió percnyi gondolkodással később megvilágosított.

A kérdés ez volt:
“Akkor azért nem jössz már haza karácsonyra? Anyud miatt?”

Jobban elgondolkodtam rajta, főleg miután megkaptam a decemberi beosztásom és látom, ha akarnék haza tudnék menni karácsonyozni. De tudod mit, igaza volt.

Az anyám a kizáró ok!

Ha tudnám, hogy nem fogok vele találkozni, mennék! Annyira nagyon akarok menni! Sír, bömből bennem ez az átkozott gyerek, amiért elrontom a kedvét és ráförmedek:
Márpedig nem megyek haza!

És tudod kedves olvasó, bárki is légy a monitor túloldalán, be kell vallanom, sosem hittem volna, hogy ennyire egyszerű a válasz arra a kérdésre, hogy miért nem akarok haza menni karácsonyra. Sosem gondoltam bele azelőtt ilyen mélyen. Pusztán kizártam magam.

Látom, hogy nehéz feldolgoznod a soraimat, és valahol egy kis részem szégyelli is magát, amiért ez így, ennyire nyersen kibukott belőlem. Mégis.. Jogom van így érezni, jogom van ezt érezni, és jogom van kiadni magamból úgy, ahogy mélyen bennem szunnyad elnyomásban. Nem lehet minden jó, és minden elfogadható. Nem szabad mindent a szőnyeg alá söpörni és nagyokat hallgatni róla. Igenis ki lehet és ki kell mondani, ha valami rossz, ha valami durva. Néha ki kell csapni feketén-fehéren a tényeket!

***

Látom a szeretett rokonaim, érzem a karácsonyi hangulatot, elhiszem, hogy szép és jó és nincs benne semmi negatív. A fa gyönyörűen feldíszítve áll a szokásos helyén. A menü isteni finom és imádom az ősrégi számokat, amiket lejátszik a papa. Látom, ahogy az unokahúgom, az egyetlen kisgyerek a család ezen részén, kibontja az ajándékait és miképp örül nekik. Igazi gyermeki örömmel, ami úgy hiányzik.

Jó nem kell tökéletesnek lennie! Nem azt mondom. Összeveszhetünk például olyan butaságon, hogy még mindig nem eszem meg a halászlét. De akkor is látom a szép karácsonyt, és eszembe jut..
Képtelen vagyok rá!
Úgy sajnálom!

Itt ülök, rogyok össze, már bőgők és a világba akarom kiáltani, hogy sajnálom! Sajnálom, amiért nem vagyok rá képes, mert ott lesz az anyám is! Ott lesz az egyetlen ember ebben az óriási világban, akit gyűlölők.

És gyűlölőm, hogy fejet lehajtva hagyják majd el hamis szavak a szám: “nem tudok menni, dolgoznom kell.”

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!