Emlékszem volt egy időben, amikor annyira rád hangolódtam, hogy az éjszaka közepén is felébredtem, amikor te is ébren voltál.. kilométerekre.
Szinte mindig tudtam, mikor vár rám üzenet tőled a postaládámban az e-mailjeim között.
Bevallom, klassz volt. Klassz volt a tudat, hogy ennyire tudok rád figyelni, és hittem hogy képes vagyok segíteni az energiáim által. Ezekben a dolgokban hiszek. A tapasztalataim hinni engednek.
Aztán történt, ami történt. Igazán semmi drasztikus, mégis valami más lett. Mások lettünk mindketten, talán csak ez változott.
Apránként lekapcsoltam magam az energiáidról. Éreztem mikor mit érzel, és piszok nehéz volt tudatosan hátat fordítanom, amikor legszívesebben megöleltelek volna, segítettem volna, vagy csak beszélgettem volna veled. Nehéz volt nemet mondanom, amikor igent kívántam volna, vagy fordítva. Olyan is volt, sok is.
Nagyon nehéz volt lekapcsolódni azokról az energiákról, melyekkel oly könnyű volt együtt dolgoznom, együtt léteznem. Sokban hasonlítottak. Mi hasonlítunk. Még leírni is fáj.
Nem miattad, hisz nem vagy rossz ember. Csak .. egyáltalán mért kell nekünk hasonlítani bármiben is?
Nehéz volt elengedni azt a sok kapcsot, ami összeköt minket. Még mindig sok kapocs van, de már lényegesen kevesebb. Ez is fáj. De ezzel így meg tudok békélni.
Ha melletted vagyok, még mindig képes vagyok rád csatlakozni, érezni, amit te érzel, és átvenni. De már tudom miképp zárhatlak ki, és igyekszem így is tenni. Igyekszem minél kevesebbet átvenni az érzelmeidből, a hangulatodból, a szokásaidból. Néha nehéz, amikor egész nap összezárva kell lennünk. Ilyenkor az ember tudatalatt is képes rákapcsolódni a másikra.
De már nem kelek fel éjszaka. Már nem önt el a semmiből egy érzés, amiről végül kiderül, te is érezted, vagy talán a tiéd volt, és én csak elkaptam.
Ez rossz dolog?
Hiszen még itt vagy, valahol néhanap a közelemben.
Képes vagyok minden figyelmem, minden idegsejtem, minden energiám feléd fordítani, amikor hozzám beszélsz, amikor vársz tőlem. De már nem csinálom automatikusan, tudat alatt, felkapva a fejem, hogy hozzád vezetnek a gondolataim.
Nem mondtam le a megmentésedről.
Nem mondtam le rólad.
Mert jó ember vagy.
Mert megérdemled.
Mert hiszem, hogy én is adhatok neked, és nem csak fordítva.
A világ legfelemelőbb érzése, amikor nincs szükség szavakra, mert szó szerint érzed a másikat. De már nekem kell kapcsolódnom, ha akarok. Ez hatalom. És bevallom élvezem, hogy uralom.
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!