Így lettél barátból haverrá

Még valamikor általános iskolában hallottam egyik tanáromtól a megkülönböztetést, miszerint a barát és a haver más-más. Belegondolva ma, már a szavaknak is érzem a súlyát, ahogy kimondom. Ki a barát és a ki a haver?

A haver nem áll olyan magas “fokon” az életünkben, mint a barát. Egy haverral hülyülhetünk, szórakozhatunk, jöhetünk-mehetünk, beszélhetünk az élet nagy dolgairól is akár, de a barát lesz az, akit igazán bizalmunkkal ajándékozunk meg, akire számíthatunk, akivel megoszthatjuk őszintén az érzéseinket, ő lesz az, aki támogatni fog minket, aki kiáll mellettünk, aki osztozik velünk a jó élményekben, és mellettünk lesz a rossz időkben.

Ezt így leírva, talán egy kezemen megszámolom hány igazi barátom van ma. Illetve ez alapján néhány barátot azonnal haverzónába selejtezek le. Hogy miért? Elveszett a bizalom, ennyi épp elég!
Már nem osztok meg velük úgy, és annyi mindent, mint azelőtt, már tartok némi távolságot, már nem hiszek el mindent.

Bizalmat szavazok én mindenkinek, azonban az már más kérdés ki az, aki képes ezt meg is tartani a szememben. Mutatok 4 „barátot” az elmúlt 4 évből, melyeknél tapasztalnom kellett, hogy oda lett valami. Valami fontos, ami igenis kellene a barátsághoz!

Van egy barátnőm, aki csúnya vitát robbantott ki köztem és egy rokonom között évekkel ezelőtt. Mindezt alaptanul, és úgy hogy az incidens után rákérdeztem – mikor még nem tudtam biztosan ő kotyogott e, csak kerestem a válaszokat: mégis mi történt? – nem e mondott valamit a rokonomnak, mire ő megesküdött: nem tud semmit az egészről! Nem volt bizonyítékom se ellene, se más ellen, és senki nem volt hajlandó mondani nekem semmit, hiába vezetett minden szál hozzá. Idővel lenyugodtam és félretettem, ám valamiről senkinek sem szóltam. Van az a mondás, hogy tartsd közel a barátokat, de még közelebb az ellenséget. Arra gondoltam, ha ki akarom deríteni mi is történt, ki kavargat az én életembe, akkor ezt a lépést meg kell tennem.

:: Valahol régóta tartom magam ehhez a mondáshoz, ugyanis tudni illik például a munkahelyemen, én még nem vesztem össze senkivel, nem civakodtam, nem váltam célponttá. Hogyan csinálom? Elárulom.

Én egyszerűen mindenkit meghallgatok, és semmit nem adok tovább, amit hallok. Ebből adódóan mindenki – minden kevergető is – bizalommal fordul felém és panaszolja el magát. A titok, hogy én szó nélkül bólogatok és egyetértek. Persze, van amikor igenis felszólalok valaki védelmében, ha tudom nincs igaza a becsmérlőnek. De a szavakkal tudni kell bánni, és azt hiszem, az még megy. Az által, hogy minden információ befut hozzám, és semmi nem fut ki, bizalmat is nyerek, hitelt, és azáltal, hogy vélemény nélkül maradok, védettséget is kapok. Elvégre mindenki úgy könyveli el, hogy egyetértek vele. Iszonyú kétszínűen hangzik valahol, de van még egy csavar! Piszkosul nem is érdekel egyik kevergető aktuális siráma sem! Ezáltal egyik fülemen be, másikon ki. Tökéletes titoktartó vagyok, ugyanis ha valaki azt mondja nekem: “de ezt ne mond ám senkinek”, én automatikusan azt válaszolom: “mit is?” – ami valódi fordításban annyit tesz: “annyira érdekel, hogy kb. meg sem hallottam mit mondtál.” ::

A várva várt eredményt rövidesen megkaptam, több forrásból is. Előbb utóbb kiderítettem pontosan mi történt. Ő kavargatott, majd a szemembe hazudott, esküket kényszerített másokra, hogy tartsák a szájukat. (Nem sikerült.) Ééés (!) „mindenki” tudod mindent, én felhoztam a témát, kérdezgettem, és MINDEGYIK, aki tudod valamit, nemes egyszerűséggel a szemembe hazudott!

Kérdés: Jogos e, hogy már nem bízom?

Szerintem igen. Vagy ha nem is, nem tudok már másképp tenni.

A kapcsolatot nem szakítottam meg, nem vesztem vele össze, nem mondtam el neki, hogy tudom, pusztán észrevehetetlenül kizártam az életemből. És alig csak tudatosan. Arra gondoltam, ezek után is beszélhetünk, megtartom a titkait, meghallgatom, tanácsot adok neki, kérhet, számíthat rám, nem változik semmi, pusztán én leszek az, aki nem avatja őt be úgy a magánéletébe, mint azelőtt. Már nem bízom benne. Elgondolkodom a szavain, mit lehet igaz, s mi nem? Egy jó barátról kellett lemondanom. (Vagy csupán egy jónak hitt barátról?)

Egy másik barátnőm egyszer csak már nem a barátnőm, semmibe vesz, haragszik rám, sértődött, rosszkedvű a jelenlétemben. Hogy mi történt? Halványlila fingom sincs. Így egyszerűen. A folyamat elindult, nem tudtam megállítani, próbáltam tenni ellene, de mind hiába és idővel alkalmazkodtam hozzá. Tudomásul vettem, hogy valami baja van velem, nem mondja el, esküszik, hogy semmi, ám látom, hogy nem kellek, és ez az érzéseimen is változtat. Hónapok kellettek, de már engem sem érdekel ő, én is rosszkedvű leszek, már ha megemlítik is. Egy idő után meghal valami az emberben, és ez visszafordíthatatlanná válik.

Hogy mi is probléma? Merthogy jogosan jön a kérdés: “ennek nem jártam utána”?

Nos, inkább csak a látottakra, hallottakra tudok alapozni, az érzelmi részből tudok meríteni mi lehet a gond. És az alapján mi? A szerelem. A k.va alaptalan féltékenység, a tudat, hogy jóba vagyok valakivel, akibe ő szerelmes. Pedig nem is az esetem, semmi téren (és nem árulom el, de SEMMI téren), nem azért vagyok vele jóba, mert “bejön”, hanem mert jó fej.

Végső soron megsínylette a barátság a közös ismertséget. Mára már csak valaki, akivel néhanap beszélgetek, amikor úgy adódik. És ezek a beszélgetések is felületesek, érzelemmentesek, még ha érzelmekről esik is szó. Meghalt a kapcsolat.

Van egy barátom, aki nem fogad el barátjának. Nem bízik meg bennem, nem tart igazi barátnak. És hogy mi az oka? Elmondom nektek, ugyanis én sem tudtam és ezért kerek perec rákérdeztem!

Az ok kéremalásan, a korkülönbség!

Röhej! Röhejesnek tartom ez alapján bizalmat, barátságot szavazni valakinek. Másfelől (!) teljesen meg is értem. A gyereke is lehetnék a korunk alapján.

Bárki, akivel erről beszélgettem azt mondta, hogy ezt butaságnak tartja, hisz a barátság nem életkorhoz kötött, hogy kik között alakul ki, és nem szabadna ezt alapul venni.
Sokáig nem fogadtam el teljes szívemmel ezt a helyzetet. Azt hiszem jogosan. Szeretném azt hinni, hogy nem hibáztam, hogy nem tettem rosszat, pusztán rossz időben születtem meg ehhez a barátsághoz.

Volt egyszer egy olyan beszélgetésünk, hogy ő azt találta mondani: ” ha 20 évvel fiatalabb lennék, mi legjobb barinők lehetnénk!”
Nem tudtam sírjak e vagy nevessek. Mérges voltam rá nagyon. Csak annyit mondtam, amit ma is gondolok erről: “hogy engedhetsz ennyire közel, miközben ennyire eltolsz?”

Sokáig próbáltam másképp nézni erre a barátságra, esélyt adni, hogy megértsem, elfogadjam olyannak amilyen. Vagyis semmilyennek. Nem fogadom el. Talán sohasem fogom elfogadni, épp azért, amilyen érzéseket okoz most a szívemen, miközben ezeket a sorokat írom. Egy valamit fogadtam el: Nekem erre a barátságra nincs esélyem.

Épp ezért visszahúzódom. Amennyire tudok, és elengedem magam mellett. Már nem aggódom annyira, nem érdeklődök annyit, nem próbálok programot szervezni, kevesebbet közeledem. Néha megszegem a magam törvényét, mert hát csak jót akarok neki, csak barátnak akarom hinni. Szóval észrevétlenül inkább a háttérbe húzódom, hisz ez a barátság így nem gazdagítja egyikünket sem.

Ez egy barátságnak hitt.. ismertség/haverság/kitudjamiság. Nem visz előrébb, megrekeszt, így lazábbra veszem én is az egészet.

Egy barát, akit rövid időn belül, nagyon jól megismertem. Olyannyira, hogy tudom mikor bízhatok meg benne, és mikor nem. Mely titkokba avathatom be, és melyekbe nem. Tehát, nem igazi barát!

Hisz milyen barát az, akivel ha beszélünk, meg kell gondolnunk mit mondunk, mert félő, hogy továbbadja, elkotyogja itt-ott, vagy visszaél az információval?

Nem igazi barát, be kell látni! A barátság a feltétlen bizalomról kéne, hogy szóljon.

Viszont, minden szava hitetlensége ellenére is, ez egy klassz barát. Kihoz a komfortzónámból, hülyeségre késztet, tettekre, melyek viccesek, őrültek, de még én vagyok. Pusztán kevesek láthatnak annyira önfeledtnek, kevesek mellett tudok annyira felengedni. Ki kellett őt ismernem a barátság fenntartása érdekében. Például nem tud nekem hazudni. Azonnal átlátok rajta. És azt is tudom, én mit mondhatok el nyugodtan, mi az amit meg fog tartani, ami a közös titkunk lesz.

De lássuk be, nem jó ez így!

***

4 év, 4 barátság.
Valahogy ezek alapján azt mondom: nem jött össze.
Mindössze a barátságokba vetett hitem szenvedett csorbát. 4 új barát, akiket haverrá kellett visszaminősítenem.
Épp ezért újból és újból visszatérek a régi, az igazi barátokhoz, akikre mindig számíthatok, akikben mindig bízhatok. Akik éppoly őrültek, mint én, akik megértenek és elfogadnak. Akik legyenek kilométerekre, mégis mellettem állnak, akiktől nem tudott elszakítni sem a tér, sem az idő. Akik keresnek, akik szeretnek, akik ismernek, akik bíznak bennem.