Bántani és veszteni

Előfordult már veletek, hogy bántottatok valakit, pedig nem is akartátok? Csak egyszerűen így sült el. Nem fizikai bántásról van itt szó, elég ha a hangunkat emeljük rá valakire.

Mindig tudom, mikor lépem át a határt. Hogy hol az a pont, amikor már bántok, nem pusztán csipkelődöm. A bunkó, szarkasztikus humor erre ösztökél, én ilyen vagyok. Könnyű emögé rejtőzni, mégis nagy a teher, ami rám zuhan ez által. Ez a személyiség, tulajdonság – nevezzük bárhogy – súlyos teherként omlik ránk, ha beismerjük, ha tudatosítjuk, hogy bizony ilyenek vagyunk. (Ha el sem fogadjuk, akkor van hogy fel sem tűnik, csak eltaszítjuk az embereket magunktól, folytonos vitákba keveredünk, hadakozunk, és teljesen természetesnek tűnik. Pedig nem az.)

Amikor átlépem a határt egyből tudom, érzem, hogy mi kárt, fájdalmat okoztam a másikban. A bűntudat jó barátommá képes válni pillanatok alatt. Az utóbbi években ezt a tulajdonságot igyekeztem visszafogni, kordában tartani, és úgy tűnt sikerült is. Bár néha előtérbe kerül, eluralkodik, de legtöbb esetben egyre jobban uralom. Ez – és sok más környezeti változás – ösztökélt arra, hogy rájöjjek, nem kell állandóan ezt a támadóállást felvennem. Kiderült, hogy kedves, érzékeny, gondoskodó, empatikus lélek vagyok alapjáraton, és idővel teljesen természetes lett, hogy ezek a tulajdonságok fajsúlyosabbak lettek az életemben. Amikor nem bántanak engem sem, amikor nem támadnak, nem ócsárolnak, amikor nincs okom védekezni, szinte teljesen képes eltűnni a “bunkó én”. Mindössze minimális irónia, szarkasztikus humor marad. De az kell, az én vagyok minden helyzetben.

Megbántottam valakit. Nem akartam. Támadni sem állt szándékomban, nem is tett érte, hogy bántsam, mindössze megtörtént. Azt mondja kiabáltam vele. Biztosan igaza van, hajlandó vagyok elhinni, hogy úgy volt. Én nem tudom. Én ezúttal nem érzem a tettem súlyát. Elmegy mellettem, hogy bántottam, megaláztam. Pedig nem szokott, mindig tudom, hogy rosszat léptem épp, hogy átléptem a tűrőképességet, egy határt, ahonnan nehéz a visszaút – már ha van!

Mi lehet az oka, hogy ez most elmegy mellettem? Talán az, hogy magát az illetőt is próbálom kizárni az életemből? És akkor jön a kövi kérdésem, miért akarom kizárni? 
Nem tudom.
Így, egyszerűen.

Nem akarom kizárni. Persze, hogy nem. De valahol mégis igen. Valahogy beleunt a lelkem az állandó küzdésbe, hogy helyet kapjak az életébe. Ha nem, hát nem. Nem probléma, csak sz@rul esik. De ilyen évek óta, mióta ismerem. Talán ideje lenne már hozzászoknom, hogy nincs értelme aggódnom érte, kérdezgetnem, segítenem, hiszen nem akar nekem mondani semmit.

Most úgy bántottam, hogy észre se vettem, hogy bántom. És így utólag mit érzek? Hm.. Ezúttal a szemembe nézve mondta el mit érez az eset kapcsán. Furcsa volt. Ilyet nem igazán szokott tenni. És hogy én mit éreztem, miközben hallgattam? Szánakozva mondhatom, hogy: Semmit! Persze mondtam, hogy sajnálom ami történt, és ez igaz is, mégsem társul hozzá most bűntudat. Nem akartam bántani, ami igaz is, mégsem érzem a tettem súlyát.

Nem nyílok már meg neki, nem kérem a véleményét, nem keresem, keveset mesélek neki.. Feladtam! Elegem van a sok felesleges küzdelemből, melyekből mindig és mindig vesztesként jövök ki. Ő nem hisz a szavaimban, talán bennem sem – nem tudom – de nem is érdekel. Mégis miért tegyek valaki barátságáért, ha ő sosem fog barátnak tekinteni?
Tudod mit mondtam neki? Azt, hogy most már lekopok róla.
És tudod mit válaszolt? Hogy bolond vagyok.
Legyek. De ezúttal igazam van.
– Jaa, persze, hiszen azt ő nem hiszi el. Bocs, elfelejtettem. –

Nem bánom. Tekintsen csak fiatalnak, tapasztalatlannak, szánalmasnak, bárminek – már nem számít. Hogy lesz egy fontosnak hitt ember az életünkben hirtelen kevésbé fontos?

Ha felhívna, hogy bajban van, tudom magamról, hogy mennék segíteni. Hogy keresném a megoldást, a lépéseket, mit lehetne tenni. De minek? A túl jóság terhét félredobva, most túl rossz leszek.

Mert nem számít már.
Mert feladtam már.
Mert nem hiszek már.

És tudod mondhatja akár azt is, hogy olyan vagyok, mint az ellenségei. Már nem érdekel ez sem. Pusztán elmorzsolok majd magamban egy könnycseppet. De nem azért, amit mondott, hanem azért, mert elhiszi, amit mondott!

Egyáltalán miért kezdtem el veled barátkozni? Ja, már emlékszem! Mert megkértek rá!

Igaz, akkor még nem tudtam, hogy valóban érdemes veled barátkozni, mert jófej vagy. És igaz az is, hogy kiestem a rám írt szerepből, és elkezdtem komolyan barátkozni veled, mindenféle kérés nélkül, pusztán azért, mert én így akartam, mert engedtél, mert úgy tűnt te is hasonlóképp teszel.

Buta voltam.

Tehát bántottalak. Ezer s még egyszer bocsánatot kérhetnék, és ha felhozod, fogok is. Ám azt nem ígérem meg, hogy ezúttal érezni is fogom. Nem tudom megmondani miért, hogy mi változott, egyik pillanatról a másikra hogy lett ez a hosszú folyamat ilyen elb@szott. Ez van és.. nem tudom hogyan tovább veled. Mert nem akarlak bántani. Még mindig nem.

Nos, azt hiszem így bukik meg a barátságba vetett hit. Egy barátságba, mely talán nem is létezett.

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!