“Csak” egy munka

Lassan 3 éve már, hogy idősotthonban dolgozom, hogy bekerültem az egészségügybe, mégha csak a szélére is. Igen, a szélére, ugyanis a szoc.gondozó, ápolós szakmámmal én Csak sima gondozónak vagyok titulálva. És ha megvan az ápolói végzettségem, és mégis idősotthonban helyezkedem el? Akkor is CSAK gondozó vagyok? Nem szeretném ugyanarra a szintre emelni a két szakmát, hiszen nyilvánvalóan nincsenek egy szinten, mégis kimondom, a szoc. ápoló is számít!

Ugyan én hivatalosan nem köthetek be infúziót, nem adhatok be injekciót (legfeljebb vérhígítót), stb .. és akkor ott van a bűvős szó: Hivatalosan! Ugyanis én is adok be olyan injekciót, amit nem szabadna, kötözök olyan sebet, amit nekem már nem szabadna, ugyanúgy ellátom ápolói feladatom, és nem, nem érzem magam kevesebbnek.

Többnek se – mielőtt félreértenéd, sőt, és tudom mi a dolgom és azt ellátom, amennyire csak tudom és tellik tőlem, a helyzetemtől.

Szívesen dolgozom a kórházban. Más, változatosabb, pörgősebb, élvezem. Vannak őrült napok, és alig van idő unatkozni. Rengeteg emberrel ismerkedem meg, hallom röviden történetüket. Majd elbúcsúzunk és valószínűleg nem látom többé, vagy csak hetekkel/hónapokkal később, amikor én már nem emlékszem rá! Mert a betegek jönnek és mennek, és számtalan új arcot látni, nap mint nap. Nincs sok időm velük, az első benyomásom sorsdöntő és szinte megváltoztathatatlan.

Szívesen dolgozom az idősotthonban. Lazább, kiszámíthatóbb, nyugodtabb, élvezem. Vannak őrült napok, de a legtöbb nyugodt és eseménymentes. Adott 30 ellátott, akikkel napi szinten kapcsolatban vagyok. Ismerem az egész életüket, a betegségeiket, szokásaikat, a legtöbb hozzátartozójával már találkoztam. Ők is ismernek engem. Tudják mit várhatnak tőlem, ismernek a magánéletem részleteiből. Szeretnek és tisztelnek. Várnak és hiányolnak.

Ez is csak egy munka. Mindegy hol végzem, milyen beosztás szerepel a szerződésemben. “Csak” egy munka. Felkelek, bemegyek, elvégzem, majd hazamegyek és élem az életem. De az életem befolyásolja a munkám, a munkám befolyásolja az életem. Mint a Berlini fal, olyan a munkahelyemen a kerítés számomra. A küszöbön lerakom a magánéletem befele menet. Csak a munkára koncentrálok. Igyekszem, ám néha mégis beszökik velem egy kevés a kinti világomból. Ha stresszes az életem, hamarabb stresszes leszek odabent is. Ha szomorú vagyok, nehéz felvenni a pokerarcot. Nem is mindig sikerül. Kifelé menet lerakom az aznapi terheket, a súlyos életeket, amiket látnom kell. Ez jobban megy azt hiszem. Bár néha még eszembe jut hazafele menet, mi lett végül Kovácsnéval, néha, ha zajt hallok éjszaka az az első gondolatom, mégis ki esett el már megint? Mindent megcsináltam, mindent átadtam, elmondtam pontosan?

Emberekkel foglalkozom napi 12 órát – jobb esetben, és nem hobbiból, hanem kötelességből. Mert ez a munkám! Szociál és haptefóbiával nyomom az ipart, teszem a dolgom, mindent megcsinálok. “Mert ez a munkád” – nyugtatom magam. Hogy szeretnék e mást csinálni? Igen, gondolkodtam már rajta. Sokat. Más szakmám is van, elhelyezkedhetnék abban. De az is csak egy munka lenne. Egy kötelesség.

Az idősotthonban éjszakázom, teszem a dolgom, rendezem újra és újra a magatehetetlen betegeket, miközben időt kerítek ezer más feladatra is. Sebesen, ám hang nélkül loholok, hadd aludjanak. Messze még a reggel.

Józsi bácsi fölött állok éppen, tisztába kell tenni. Már rutinosan teszem a dolgom, fél perc alatt kész vagyunk az egésszel. Nem várok semmit, éjszaka van, sötét, álom ül az én szememen is, míg egy hang vissza nem ránt a valóságba.

• Köszönöm nővérke az egész esti munkáját! – hallom halk, hálás hangját, látom alig kivehető mosolyát a sötétben.

Arcomon tükröződik vissza a kedves mosoly azonnal, és automatikusan válaszolok: “Nincs mit drágám”.

A folyosón sétálva két szón csüng ajkam: “nincs mit. nincs mit.” – mondagatom magamnak, és arra gondolok, én mennyire köszönöm! Köszönöm az érzést, ami elönt, köszönöm a kedvességét, a háláját, a szeretetét, a tiszteletét. Köszönöm, hogy éjfél után, félálomban is mosolyt volt képes csalni fáradt arcomra, és köszönöm, köszönöm az érzést, amit a szívem most érezhet!

Végső soron, ez is “csak” egy munka .. ám az ilyen pillanatok után jövök rá újra és újra, miért éri meg!

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!