A lakásomon vagyunk, és mire észbe kapok a kávézásból pusztán annyi marad, hogy Piros ölében ülök. Lazán elterül a fotelban és én ráülök. A szöveten át érzem izgalmát, hogy mennyire kíván.
Ujjai lassan haladnak csípőmtől felfelé, oldalamon haladva, magukkal víve toppom széleit. A melltartómnál egy pillanatra megáll, és látom, a beleegyezésemre várakozik. Alig észrevehető mosolyra húzódik szám, és ő leveszi felsőm.
Csak ülünk és duruzsol nekem. Túl sok a duma. Nyakába csókolok, finoman megharapom, nyomot égetve rá. Hirtelen feljebb ül alattam, közeledik, csókomra éhezik. Én is az övére. Kicsit. De nem eléggé. Oh, kedves Piros! Hiszen ez a játék lényege!
Lassan végighúzóm ujjaim izzadt mellkasán, miközben arcát figyelem. Csukva a szeme. Mindig csukva van, kizárólag így bírja tartani magát. Kicsatolom övét, mire nagyot sóhajt. Itt nem állhatok meg! Jöhet a gomb, a cipzár, nincs tovább!
Nadrágjába csúsztatom kezem, és ő helyeslőn tenyerembe nyomja magát.
Ám nem adom meg neki, nem teljesítem vágyát. Újra hoppon marad, tomboló hormonjaival karöltve. Lágyan beleharapok nyakába, majd fülébe súgok:
“Csak óvatosan!” – figyelmeztettem. “Kár lenne ezért a farmerért.” Csábos mosoly hagyja el a számat, és nem marad viszonzatlan. Érti a poént, ami kicsit sem poén! Búcsú-gondolatom viszont nem osztom meg vele, miszerint:
“Oh, kisdrágám, egy nap még tönkreteszem a farmerod!”
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: