Dagadt Beagle

Történt egyszer, egy meleg nyári napon, hogy vásárolni voltam. A kocsit színültig tömtem a zacskókkal, dobozokkal, üvegekkel, mindenféle háztartási felszereléssel, amiről idővel kiderül milyen felesleges is.

Mikor hazaértem ezt a sok vackot át kellett vinnem a kiskerten, ahová a kutya volt elkerítve; a nagykerten, ahol minden más volt, amihez nem akartam, hogy a kutya is hozzáférjen; majd fel a teraszra, és be a házba. Rövid 20 méteres szakasz pusztán.

Nem is volt semmi gond, szatyrot szatyorra halmoztam, majd leszakadt a kezem, mire végre beestem velük. És csak fordultam és fordultam. Kapu ki, kutyatámadás, kapu be. Aztán kapu ki, kutyalerázás, kapu be. Fel a teraszra és be a házba, aminek az ajtaját szinten nem hagyhattam nyitva, nehogy kiszökjön a macska, mert a végén még széttépi a kutya. (Nem egy cicabarát.)

Nos, az egyik ilyen körömnél feltűnt valami. Valami, ami úgy hiányzik belőle, ami már megszokott, ami nélkül feltűnően könnyen bejutottam. Nem ugrált rám a kutya!

Nem sikerült rendesen becsuknom a kaput – az elsőt – és ő kiszökött az utcára. Mire kiértem, már nem láttam sehol.

Igyekeztem minél gyorsabban kipakolni a kocsit, közben hívtam a párom, mi a helyzet. Ő felhívja majd a városi állatmenhelyet, hogy rakják ki a netre, később küldünk fotót nekik, de addig is hátha valaki látja Drazsét a városban kóborolni és megosztja őt a világhálón. Ez alatt én is elkészültem, pórázt ragadtam és elindultam, hátha még meglátom a közelben. Vagy egy órán át jártam a közeli utcákat, de semmi. Még csak ugatást sem hallottam a közelben, ami arra utalna, merre jár az én kis Drazsém.

Haza mentem hát. Elrakodtam mindent a helyére, lemeóztam a közösségi oldalakat, felhívtam a párom. Semmi hír nem volt. Miután hazaért, elmesélte, hogy arra gondolt, csinálunk pár szórólapot és kitapétázzuk a várost, hátha ez nyomravezető lesz. Biztosan látta valaki!

Már a gép előtt ültünk, a megfelelő fényképet kerestük, ami nehezebb feladatnak tűnt, mint elsőre hittük volna. Mert hát, több tucat fotónk volt, de egyiket sem mondanám “normális” fotónak. Úgy értem, csak nem fogunk olyan képet kirakni, ahol a kutya a két éves szomszédgyerek cumiját szopja, épp elszenderül a virágcserépben, a sárban dagonyázik, majd letámad minket, vagy a békákat kergeti a viharban. Szóval fel volt adva a lecke, legalább melyik képről tudjuk kivágni. Lapoztunk és lapoztunk, jókat nevettünk, miközben könny szökött szemünkbe – legalábbis az enyémbe biztosan; a pároméba már korántsem vagyok ennyire biztos.

Megszólalt a telefonja. A táskájában volt a konyhában, és őrjítően hangosan sípolt. Ugrott is rögtön, de nem volt elég gyors. Rákezdett a papagáj is! Istenien tudta utánozni a csengőhangjainkat, a mentőt, a tűzoltót, és mindent, ami egy kicsit is idegesítő. Erre beindult a macska is. Árgus szemekkel kezdte el figyelni a kalitkát és csupa ideg lett. Gyors figyelemelterelésként eldobtam neki egy műegeret, és ő ráharapott a csalira. A madár megúszta!

Közben hapsikám kihangosította a telefont. Az állatorvosi rendelőből hívtak. Drazséban volt chip, és meg volt adva mindkettőnk száma. Talán előkerült, hál’ isten – gondoltam! A következő párbeszédre léptem ki a konyhába:

– Egy hölgy épp most hozott be egy kutyát a rendelőbe. A chipjében a maga száma volt megadva. Ez egy, őőő, egy dagadt beagle. Az Öné?

– Dagadt beagle? – felém fordult, amolyan “mondtam én, hogy kövér a kutya” nézéssel. – Igen, az enyém. Máris elmegyek érte – mondta és végig „úgy” nézett rám eközben. Óh, apám, ebből jó kis vita fog kerekedni! Tehát Drazsé épségben hazaért, kicsavarogta magát. Az orvos meg is vizsgálta egyúttal. Minden rendben vele, mindössze kőkemény fogyókúrára fogta.

Azóta a macska házi-őrízet alatt áll.. nem kockáztatunk!

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!