Nincs visszaút

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy rámenős, “legyet is röptiben” csávó. Ez a csávó egy nap túl kemény fába vágta a fejszéjét, és megtalálta az első embert kalandos életében, akinek nem tudta megdönteni az elveit, akiben emberére akadt.

Ez az ember, kéremalássan, Én volnék!

A sztori, itt végett is érhetett volna, na de nem ilyen egyszerű az élet. Mesélek inkább erről az időszakról nektek egy kicsit, illetve hogy mégis hogyan alakult ez ki.

***

Évekkel ezelőtt, az üzleti tanulmányaim során, el kellett mennem gyakorlati időre, a nyárra. Ezért aztán elindultam Malackához. Eehh! Pontosabban egy nagyvállalathoz, ahol ezt a „pár óra” melót le tudnám tölteni szépen nyugiban. Itt ismerkedtem hát meg a fickóval!

No!

A csávókámmal volt 1-2 eget rengető probléma, és sajnos mind olyan, ami nálam alapból kiüti a biztosítékot, tehát szóba sem kerülhet, hogy történjék köztünk bármi is a kézfogáson kívül. Na, ez most nemhogy kedvét szegte volna, de még fel is spilázta. Rendesen.

Az alapvető problémáim a következők:
– házas;
– bár ez csak ideiglenes, de akkor is, a főnököm;
– és ha ez nem elég, akkor ráadásul még egy megbízhatatlan, szava hihetetlen pinabubus is. Milyen jó titulus lenne, nem?

Ezek külön-külön is elegek lettek volna, de így együtt, azt kell mondjam, kiütötték a srácot a ringből. Szegénynek cseppnyi esélye sem maradt, ám ő mégsem adta fel!

Azt hiszem, igazán akkor figyelt fel rám, ez a kis tarackvirág, hogy mikor bármi kedveset mondott, vagy már szinte bókolt (semmi extra, csak olyan, amit bárki más is megjegyezhet), akkor én olyan vörös lettem, mint a vérnarancs. De hogy ez ilyen születési rendellenesség, nem neki szólt, máskor is előfordul, mert nem tudom kezelni, ha megdicsérnek. Ám ez nem számított. Neki iszonyúan bejött!

Szóval szívta a vérem aktívan, addig, amíg az én személyiségem is el nem kezdett megmutatkozni és felvenni vele a lépést.

(Itt meg is állnék egy zárójeles pillanatra, és elmagyaráznám, hogy innen ered a Piroska elnevezése is! Ugyanis sikerült nekem is elpirítanom őt puszta szavakkal! És igen, dagad a májam!:)

Idővel valamiféle barátok lettünk. Rá kellett jönnöm, hogy több van ebben a srácban, nem csak az, amit mutat és mindenki gondol róla – szavahihetetlenpinabubus -. Komolyabb és megértőbb is tud lenni, és valóban jó vele beszélgetni. Tehát van egy nagyon jól elrejtett, értelmes oldala. Bár tény, hogy nagyon ritkán mutatkozik meg. Inkább egy örök kölyöknek mondanám. (hülyegyerek.nem.szépítem)

Visszakanyarodva, neki annyira, de annyira bejött, hogy kb. bármit mond, én elvörösödöm, hogy egyenes utam volt az “akarom” listájára. Ezzel nem is lett volna semmi gond, ha a fent említett kis problémák nincsenek jelen.

Az, hogy visszafogott vagyok (mert ugye alamuszi nyuszi nagyot ugrik elven), meg kicsit elveszett, szingli, és olyan, akivel tud dumálni, vág az agya, és le tudja csapni a labdáit, pechemre csak hajtotta a vizet, mert egyre jobban és jobban felcsigáztam vele, akaratomon kívül – egy ideig.

Aztán betelt a poharam és nekem is kinyílt a csipám!

Mert hát, itt ez a srác, akinek kerek-perec a képébe mondom, hogy “nem kellesz bazmeg” és mégis folyamatosan nyomul és hajt. És nem csak azért, hogy megdöntsön, hanem mert már barátok is vagyunk, sőt, kicsit több érzelem is kialakult, látom, érzem, hogy kötődik hozzám, amit idővel be is vallott, hiszen nem tudja tagadni.
Aligha mondanám ezt szerelemnek, mert nem, nem hiszem, hogy az. Viszont a szimpla testi vágynál már több. Sokkal több. Vannak bizonyos dolgok, amik visszafognak minket, így valahol a kettő között rekedtünk meg.

Szívtuk egymás vérét, viccelődtünk, nyíltan, lazán tudtunk beszélni, bármi kényes témáról is. Ez új volt és nagyon élveztük, hogy valakivel tudunk így beszélgetni. Valamikor ezen időszak alatt döbbentem rá, hogy ez a kapcsolat így kellemes, vicces, vérpezsdítő, nagyon bejön nekem, viszont számomra kivitelezhetetlen. Nincs szükségem egy ilyenfajta kapcsolatra, hisz nem az én stílusom.
Aztán belegondoltam. Miért ne?
Nos, túlságosan jól kiismertem a tarackvirágot. Hölgyek érteni fogják. Nem véletlenül van az a mondás, hogy egy nő, az első találkozó után eldönti, hogy ágyba fog e veled bújni, vagy sem.

Ám ezt az állapotot meg kellett valahogy ugrania, és jöttek az ártatlan, majd korántsem ártatlan tapizások részéről, részemről meg a csattanós pofonok, kézcsapkodások. Majd lettek üzenetváltások, sms-ek, célozgatások, pillantások, elkapott mosolyok, és ami ebbe a folyamatba beleillik. Bűnös vagyok, belementem a játékba. A játékba, melyből mindketten tudtuk, hogy nincs tovább.

:::

Mikor csak beugrik, és megy is tovább, és akkor kapok egy sms-t, hogy “ma kifejezetten szép vagy”.

Mikor nem tud velem szemkontaktust tartani.

Mikor egész nap énekelget és harsogtatja az emeleten a kedvenc számaim.

:::

Felnőtt tartalom következik!
Ha még nem múltál el 18, kérlek, használd a jobb felső sarokban árválkodó piros X-et!

Végül már húztuk egymás agyát.

Egy nap éppen rohadt unalmasan telt a délután az irodában, de mi nagyon jól elszórakoztunk, ezért úgy döntöttem a papírmunka hátralevő részét, az ő irodájában csinálom meg, hogy tudjunk közben beszélgetni tovább. Aztán ezért-azért csak ki kellett rohangálnom a szállítókhoz, és a dolog, miután folyamatosan szívta a vérem, és bosszantott, odáig fajult, hogy elkezdtem húzni az agyát, minden egyes kiszaladásnál.

:::

Közel hajoltam hozzá, megkapaszkodtam a combjában, lágyan végigsimítottam a mellkasán egészen az övéig elvándoroltatva ujjaim. Beleharaptam a fülébe, csókokat indítottam, mik a szája sarkánál abbamaradtak. Mindeközben ő nem érhetett hozzám, mert akkor azonnal elléptem és abbahagytam mindent. “Mindent a szemnek, semmit a kéznek.” Apró, ám korántsem ártatlan tetteim pár perces szüneteket hagytak pusztán neki, hogy összeszedje magát – több-kevesebb sikerrel.

Szemmel láthatóan teljesen beindult, ami engem is egyre inkább beindított és folytatásra sarkallt. Hagytam, hogy kezem vándoroljon felfűtött testén, egészen ágaskodó férfiasságáig haladva. Éreztem, hogy egyre jobban kíván, egyre keményebb. Már alig fér bele a gatyájába. Őrjítő! Csókjaim egyre intenzívebbek lettek, szívtam a nyakát, lágyan haraptam fülcimpáját. Mikor végre egy pillanatra ki tudta nyitni szemét, beleharaptam alsó ajkamba és óvatosan gatyájába csúsztattam kezem, hogy jobban érezhessem. Szó se róla, nem volt okom panaszra.

Irul-pirult, én pedig élveztem, hogy most visszakap minden szemét megjegyzést, miközben nem kapja meg tőlem az édes megkönnyebbülést.

:::

Úgy hiszem a totális összeomlástól, egyetlen egy üzemi fiaskó mentette meg. Mikor már éppen összekaparta magát – újra – combjaira támaszkodva, beléptem két lába közé, és egészen közel hajoltam arcához. Pusztán egy lélegzetvételnyire voltam tőle, és tudtam mit kíván. Szavaimtól elállt a lélegzete, már emelte kezeit várakozó csípőm felé, mikor is berontott hozzánk az egyik szállító!

Kicsit ugyan alábbhagytak a vágyak, de szó se róla, a lebukás íze egészen különleges fűszerként kúszott be közénk.

:::

De csak játszottam vele. Ahogy ő játszott velem heteken keresztül. Ahogy magához próbált édesgetni, megpróbált meghódítani, miközben egyértelműen, puszta kedvtelő játékszer voltam számára.

Azt hiszem, végül én egy kicsit gonoszabb voltam. Betekintést nyújtottam neki, hogy indulhatna minden, ha más lenne. Ha kellene. Ha akarnám.

Ám a sztori itt még nem ér véget! Oh, de még hogy nem! Ez csak a kezdet!
Ezen délután után Piroskában tudatosult, hogy bármi áron, de meg kell kaparintania! Azonban az út odáig még hosszú és rögös, és korántsem biztos, hogy sikerrel fog járni. De meg kell próbálni. Egyre inkább érezte ezt, minden egyes éjjel, mikor velem álmodott, és minden egyes spontán merevedésnél, melyet emlékem okozott.
És én tudtam ezt.. Élveztem.. Valamiféle pillanatnyi elmezavar hatására, belementem a játékba..

Megmutatom nektek, hogyan lettem játékszerből, Játékmester!

Folyt. köv.

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!