Történt egyszer, hogy fel kellett utaznom a nagyvárosba, innen a kisvárosból, a már éppen csak nem falucskából. Jó, ez kis túlzás, de meg van a kontraszt, ugye? Na, már most, ez a nagyváros kérem alássan, nem más, mint Budapest!
A gyerekkorom Pesttől nem messze, egy 20 km-rel arrébb lévő városkában töltöttem. Pestre jártam középiskolába, az előkészítőre, az első szakmatanulási nekifutásom is ott töltöttem. Sőt, azt már aktívan bent Budapest szívében. Tehát mondhatjuk, hogy 13-14 éves koromtól 20-21 éves koromig napi szinten jártam be a nagyvárosba, nem tud semmi meglepni, tudom mire számíthatok.
Én, naiv, balga!
Ennek az időszaknak már rééégen vége van, ősidők óta nem voltam még csak Pest környékén sem, a határát sem súroltam a városnak.
Jó, ismét költői túlzásba estem, bevallom voltam Budatétényen, a Camponában – fény évente egyszer – és voltam, talán 2x Erzsébeten, barátoknál. De autóval mentünk!
Szóval FEL utaztam Pestre. Egymás után két nap is! Nagyon egyszerű dolgom volt, felültem a vonatra, az meg letett Budapesten, egészen pontosan én Kelenföldnél szálltam le és onnan indultam tova.
Szeretek én ismerkedni, új dolgokat látni, hallani, de valahogy van egy másik oldala is. Nem szeretem én ezt a nyüzsit. Oké! Tény, elismerem kissé antiszociálissá tudok válni, de megszokott emberek között pezsgek.
Multifunkci a város és szuper, de valahogy nem a szívem csücske a kis kedves (és itt a nagyvárosról van szó, mindegy melyik is az). A sok idiótáról meg nem is beszélve. Amilyen a formám utamba ejt egyet-kettőt-sokat nap, mint nap az élet, nagyobb városban meg pláne! Így esett ez Pesten is, nem kímélt meg!
Még le sem érek a vonatról szinte, már érkezik! Még fel sem vagyok rá készülve, de ő már ott van!
– Szia! Attila (nem így hívták, de már nem emlékszem rá, bocsi:) vagyok. Jegyre kellene pénz. Tudnál adni pár forintot?
Én általában azt mondom: „jó, persze, gyere, odamegyünk a pénztárhoz és veszünk neked jegyet!”, mire a „Jaj, de jó, köszi” – ugye a válasz általában. De amikor azt mondja a kedves idegen, hogy „kösz, akkor inkább nem kell”, meg “nem bízol bennem?”, meg “bazdmeg, meg miért nem vagy képes odaadni simán”, és még neki áll feljebb, ott megállunk és elgondolkozunk, nemde? És uramboccsá’, ebben ismerősök, hányszor esett meg, hogy odaadtad a pénzt jó szívvel, majd pár perccel később azt láttad, hogy elment venni valami tök mást, vagy ugyan megvette, amire kérte, aztán láttad, hogy máshol is fizet valamiért, amire a korábbi párbeszédetek alapján, nem futotta volna neki?! Magyarul láttad, hogy átb@szott a palánkon, és nem tudsz mit tenni.
Annak idején sok ilyenbe belefutottam, szóval okkal vagyok bizalmatlan. Viszont nagyon szívesen segítek, támogatok alapítványt, embereket, ezt-azt, de nem viselem jól, ha nagyobb hülyének kívánnak nézni, mint vagyok!
Úgyhogy, még felkészületlenül ért leforrázásomra a következőt feleltem, ami egy olyan párbeszédet eredményezett, hogy a mai napig nem térek észhez belőle, pedig már pár hónapja történt:
– Oké, gyere, megveszem a jegyed.
– Ah, köszi, rendes vagy. Hogy hívnak?
– Merci vagyok.
– És miért vagy itt? – na, itt már odafigyeltem, mert korántsem tetszenek nekem az ilyen kezdetű ismertségek, bocsi, igen, bizalmatlan vagyok –
– Suliba megyek.
– Suliba? Vasárnap?
– Hát egy hétvégi tanfolyam.
– Milyen tanfolyam? – nem mindegy b+, nem ismersz, menni akarsz te is, én is, mit faggatsz? –
– Egy íráskurzusra megyek, ha tudni akarod. Gyere, menjünk jegyet venni.
– Íráskurzus? És ott mit csináltok? – szerinted? –
– Főként írunk, és az írásról tanul…
– És te is így írsz? – és a szavamba vág bazmeg, meg sem hallgat. Pofám leszakad! Kajakra belém folytja a szót. Itt azért már éreztem, hogy ez fájni fog. Nagyon. –
– Igen, írogatok. És te hogy hogy itt vagy Pesten? – hátha! –
– Itt lakom. De mit írsz? Meg, meg úgy minek, ez miért jó?
– Azért, mert szeretem. Sokan írnak ám, ez is egy hobbi.
– Egy hobbi? Aha. És mit írsz?
– Az változó, sok mindenről írok, verset, szöveget, ilyesmit. – éreztem, hogy nem éri meg belemennem, úgysem fogja fel, én meg itt koptathatom a számat – Lehet azt is megírom majd, hogy Pesten jártam és találkoztam egy sráccal, aki megkérdezte tőlem, miket írok. – próbáltam vicces lenni, kedvesen mosolyogni, de mind hiába, láttam, hogy hót fölösleges, nem esik le neki nyers humorom. –
– És ez miért jó?
– Ez csak egy ötlet volt.
– És ez valahol megjelenik, vagy mi?
– A neten. Sokan olvasnak ma már a neten.
– Igen?
– Hogyne.
– Te is olvasol a neten?
– Igen.
– Miket? – aaah, ez komoly? –
– Újságokat, blogokat, itt-ott bejegyzéseket, vagy bármiről, ami érdekel és írnak róla. Vagy van, hogy könyveket. Mondjuk azt ritkán.
– Könyveket?? – és úgy néz rám, hogy majdnem magam is elhittem mekkora ufó vagyok –
– Igen. De szívesebben veszem meg. Kézzelfoghatóbb.
– Szereted a könyveket?
– Persze. Ki nem?
– És te miket olvasol? Vagy van kedvenced?
– Igen, van. Hááát például Jules Verne.
– Jules Verne?
– Igen. Verne Gyula. – naivan gondolom, talán így hallotta már.
– És az könyveket ír? – nem bazmeg szalvétát hajtogat belőlük –
– Igen, van jó pár könyve. De már meghalt.
– Meghalt?? Aha. És mi a kedvenced?
– Utazás a Föld középpontja felé.
– A mi?
– Nem ismered?
– Nem.
– Esetleg film is van már belőle, azt se?
– Nem is hallottam róla. – nem lepődöm meg –
– Te szoktál olvasni? – hülye kérdés nyilván, ahogy kimondtam, tudtam –
– Olvasni? Nem. Miért? Mi abban a jó? – itt szerintem szemmel látható volt, hogy elsötétül a tekintetem, bár neki nem esett le nonverbális reakcióm. nem is értem miért. DE! még próbálkoztam tovább –
– Hát, például új ismereteket szerezhetsz.
– Aha. Hát engem nem érdekel az olvasás.
– Nem lepődöm meg.
– Nem? – és nevet rám, de valahogy nem esett le neki kedvességem mivoltja –
– Hát cseppet sem.
– Ez jó.
– Ja.
– Szerintem, most már megyek, még sok dolgom van.
– Öööö, oké. – és a jegy? –
– Szia.
– Szia.
(Bocsi a nyers párbeszédért, de így hangzott a szitu, nem szinezem, mindenki el tudja képzelni szerintem:)
Álltam még egy percig, leforrázva. Ez tényleg ekkora hülye volt, és ez tényleg megtörtént, és hol a pics@ban van a kandi kamera??? Ki nem raboltak, nem tud rólam semmit, nem tudja hova megyek, honnan jövök, ki vagyok, megvan minden cuccom, ez egyedül volt ekkora balf@sz, na jóvan, akkor mehetek tovább.
Elindulok a metró felé, mire megállít egy ilyen kombináltszekrény, kedves, udvarias – komolyan – csávó, képembe nyom egy papírt, hogy valakiknek gyűjt, (elnézést, maradjunk diszkrétek) és szeretném e segíteni, és csak alá kell írnom, és megadni ezt és ezt az adatomat, és a pénzt, amennyit csak akarok, és cserébe kapok egy lovas, A5-ös üzenő füzetet. (Ez minden vágyam, bakfity!) DE majd, ha bárkit szeretnék támogatni, akkor azt megkeresem és megoldom, szóval nem, ezekben SEM bízom, bocsi. Tehát én meg így: „Köszi, most nem szeretném” és mentem is tovább, merthogy siettem már, a könyves fiaskó sok időmet rabolta, én meg időpontra mentem, úgyhogy futás, de még hallottam: „oh, hogy rohadnátok meg!” c. sóhaját a kedves, udvarias kombináltszekrénynek. Nem tudom miféle felindulásból, hátra sem néztem, de még utána köptem, hogy „ja, tudom”.
Igen, elhiszem! Ha nem humbug az ügy, hanem tényleg komoly, szar érzés, ha folyton lekoptatnak. De annyi, annyi ilyen csaló van, és sajnos volt és lesz is mindig, hogy okkal kevesen hisznek és bíznak bennük! Engem is vertek már át, sok ilyen utcai „ez kell az kell ezért azért” figura, hogy nem bízom meg bennük. Egyikben sem.
A hajléktalanoknak is nagyon szívesen segítek. Volt már, hogy kért pénzt, vagy csak elmentem mellette, beszéltem vele pár szót, aztán fogtam magam és a kisboltban vettem neki pár dolgot, amit nagyon meg is köszöntek többségében. De volt olyan, hogy elküldtek az anyámba, mert nem adok 100 forintot, hogy kaját vegyen, hanem inkább mondtam, hogy hozok valamit. Na, most akkor kinek is fogsz hinni? Mennyit hallani, hogy kér pénzt, mert éhes, aztán látod, hogy a sarki italos Bélánál veszi meg a sört?! Tehát uramboccsá’, megint bizalmatlanná lettem!
Az emberben egyszerűen meghal valami, ha több ilyen csalóval is találkozik. Nevezhetjük bárhogy őket, az érzés, amit bennünk hagynak ugyanaz lesz. Csalódunk, mérgesek leszünk általában, igaz? A következő alkalommal kétszer is meggondoljuk majd, hogy adjunk e. Vagy mások, nemes egyszerűséggel elfordítják a fejüket, közömbösek lesznek, vagy egyszerűen bunkók. Ki lehet ezt valahogy védeni? Van valami trükk, praktika a csalók kiszűrésére? És hogy érdemes lereagálnunk?
Ismered az érzést? Te mit teszel egy ilyen szituációban?
.. Aztán csak felültem a metróra, és az jutott eszembe, hogy „Úristen! Csak most érkeztem! Egész nap itt leszek.” Elmorzsoltam egy laza könnycseppet hát, majd komótosan felálltam, hogy le tudjon ülni a mellettem álló, piros-lila szoknyás, sárga, gurulós tatyijával toporzékoló piachangya mami..
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!
Kommentek