Irány a part!

Hajnalok hajnala van. Még az ébresztőm is alszik, halkan horkan csak fel időnként. Ma nagy nap van. Ma megteszem azt, amit vagy 20 éve nem tettem meg. „Igen, ma megteszem” – suttogom csipás szemmel, dübörgő szívvel.

Megismertem valakit, és bár ő más, mint én, valahol mégis találkozunk, hasonlítunk, és megértjük egymást. Az évek, bár nehezek voltak, mázsás súlyként telepszenek rá, ő mégis egy csoda maradt, vidám, derűlátó. Még oly sok remény él a szívében, hogy bennem is újjáélesztette! Ezzel a reménysugárral vett rá, hogy ma lépjek egy nagyot.

Mert ma bemerészkedem a tó vízébe, annyi hosszú év után. Na, nem nagyon, csak hogy érezzem mégis milyen a hőfoka. Térdgatyát húztam reggel, határt szabva a testemnek ezzel. Nincs tovább! Még a korlátot sem vagyok hajlandó elengedni.

Miközben elveimet, félelmeimet, és mégiscsak érveimet hoztam fel neki, hogy mentsem a menthetőt, hogy mégis kikerüljem a kikerülhetetlen, le is értünk a partra. Gyönyörű, mint mindig.

Leterítjük a pokrócot és ledobjuk a papucsot.

Látom, ahogy vagányan, bátran nekiindul a lépcsőnek, ő bizony bemegy úszni. “Hajrá, csak utánad!” – cukkolom kora reggel, és széles mosollyal az arcán besétál a hűsítő tóba.

Csodás a víz, be kell mennem, nézzem meg, nem győz hívogatni. Én meg csak állok, zsebre tett kézzel bámulom őt, miként úszik egyre beljebb és beljebb. Én is ezt szeretném. Úszni szeretnék. Imádok úszni, imádom a vizet .. csak nem ezt. Túl félelmetesek az utolsó emlékeim, nem tudom legyőzni őket.

Remegő kézzel szorítom meg a korlátot végül és elhatározom, hogy lelépek az első fokra. “Hajrá! Gyerünk! Mozdulj már!” – és komótos lépésre utasítom lábaim. Egyiket a másik után, lassan belépek a csodásan friss vízbe. Mindössze bokáig vagyok és letekintek lábamra. Igen, benne vagyok! „Ez az, irány tovább. Igen, még pár lépcsőfokot. Térdig be tudok menni simán, hajrá.” Nem mozdul a lábam. Csak akkor veszem észre, hogy szorítom a korlátot, mikor begörcsöl a markom. Oké, tör fel bennem a sötétség, és halk sikoly tombol dobhártyámon. Így elsőre ennyi elég is volt!

Úgy lépek ki a fűre, mintha menekülnék, és míg leülök a kövekre, rájövök, valóban így van.

Hát ő sem képes megtörni ezt az átkot. Pedig már több barátom is próbálta.

Szomorúan ücsörgök hát a parton és várok. Várok rá, várok a csodára, várok az érzéseim mivoltára, a leküzdésükre, a megfejtésükre, hogy mégis mit jelent mindez.
Hiába, nem jönnek, maradnak a kacsák, a nád, a hattyúk, és a vakító Nap lágy sugarai.
Szép napunk lesz ma is!

***

Neked van olyan félelmed, amellyel nem tudsz szembenézni?

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!