Haptefóbia – Kérdezz, felelek!

Mikor megnyitottam az oldalt kb. két hónapja, feltettem egy hosszabb cikket, melyben a haptefóbiámról mesélek. A cikket még tavasszal írtam, és kifejezetten a blogra készült már akkor. Tudtam, hogy erről szeretnék írni, mesélni, hiszen bőven van mit róla mondani.

Az egészet a tudatlanság ihlette, ugyanis nagyon kevés információ található róla a kíváncsiskodóknak. Saját magamról tudom, hogy milyen kétségbeejtő keresni valami apró morzsáért a témáról, és nem találni szinte semmit. 

Úgy gondoltam, akkor tessék, leszek én az, aki beszél róla, aki kirakja a mocskos asztalra ezt a szörnyűséget, a maga pucér valójában, tabuk nélkül!

Nem hittem volna, hogy ilyen hatása lesz! Fél nap alatt 4-600-as megtekintést ért el, ami azóta is emelkedik napról-napra. Mikor délután be akartam lépni a fiókomba, a Caféblog főoldalán mosolygott rám vissza vezércikként! Az eszem megállt! Hihetetlenül jó érzés volt, és még most is az!

A blog Facebook oldalán kaptam is pár levelet a cikkel kapcsolatban, és azt kell mondjam, korántsem vagyunk egyedül ezzel! Éppen ezért úgy határoztam, a tervezetnél előbb beszélek még erről a témáról, hiszen hiába, bőven kimerítetlen maradt, az előző írásból. Ez most, főként a leggyakoribb kérdésekre fog koncentrálni, hogy még többet meg tudjunk róla.

***

Bennem körülbelül 20 éves koromra érett meg ez az egész, fogtam fel igazán mi mindenben is akadályoz a haptefóbia, miben nyilvánul meg, mikor, milyen helyzetekben, meg hogy egyáltalán mi is ez. Tudtam már évek óta, de valahogy sikerült elzárkóznom előle. Ez volt az első nagy hibám! Ugyanis mióta elfogadtam teljes mértékig, hogy ez van, ez a helyzet velem, azóta sokkal könnyebb! Sokkal több lehetőséget nyújt az élet, egyre jobban megértem a dolgot, és egyre többet fejlődök.

Őszintén? Piszok sz*r volt, hogy nem találok róla szinte semmi információt, és nem tudok róla eleget beszélni, mert nem értenék meg mi ez, nem ismerik. Nem is beszéltem erről senkivel, egyedül csak a párommal. Ő más volt, megértette, meg tudtunk mindent beszélni, és ez sokat segített. Megtanulni mit hogyan viselek el, illetve kibeszélni ezt az egészet iszonyú jó dolog, sokat segít. Illetve ugye szokni az érintéseket. Persze más-más érzés ki adja, de sokat segít a “gyakorlás”.

Tömegközlekedés. Mégis hogyan?

Idegenek esetében, illetve például tömegközlekedésben néha nagyon nehéz. Lehetetlen elkerülni az érintkezést. Volt, hogy olyan rossz passzban voltam éppen, hogy úgy döntöttem nem ülök fel a túlzsúfolt buszra, mert féltem nem viselném el és pánikrohamot kapnék. Para volt. Egyébként pedig igyekeztem kivédeni, ha tele volt a busz-vonat-villamos-bármi, kevésbé zsúfolt kocsiba ültem, vagy a táskám magam mellé raktam az ülésen. Ha mindenképp muszáj volt felszállni, nagyon hasznos, ha nem vagyunk egyedül, hanem barátokkal, akiknek már a puszta jelenléte eltereli a figyelmet kicsit. Ettől függetlenül igen, van, hogy meg kell acéloznunk magunkat! Az a sok idegen ember, nem fog direkt hozzánk érni, maximum véletlenül összeér majd a karunk, hátunk. Ezt tudatosítani kell, hogy nem bántó szándékkal nyúlnak, semmi rossz nincs benne. Ha érzed, hogy nagyon rossz passzban vagy, nyugodtan várd meg a következő járatot, vagy sétálj egy kicsit. Hidd el jót fog tenni. Ez egyáltalán nem probléma!

Ha nem veszik a lapot

Én idős otthonban dolgozom, és néha a mai napig nehéz, mert ugye nem veszik a lapot, gondolok itt az idősekre ugyebár. Ha semmiképp nem akarom, hogy hozzám érjenek valahol, és nem veszik erre a célzást, egyszerűen van, hogy megfogom a néni/bácsi kezét, és elveszem onnét, vagy fogom, hogy ne nyúlkáljon, amíg beszélgetünk. Ez nem is bántó, viszont megvan a kellő hatása. Tudja, hogy ne! Ugyanez bejön persze a fiataloknál is, mindenkinél. Nyúljon az arcodhoz, a karodhoz, a derekadhoz, mindegy, ha elveszed a kezét finoman, az nem bántó. Ki lehet próbálni. Észre sem fogják venni, miért is csinálod valójában. 😉

Ha nem akarod elmondani

Meg lehet próbálni elmagyarázni, hogy mi a gond, miért nem akarod. Ha nem akarod elmondani, hogy konkrétan ez a problémád, egyszerűen mond azt, hogy nem szereted, vagy csikis vagy és inkább ne. A legtöbb ember ezt megérti, elfogadja. Ha közel áll hozzád az illető, és bízhatsz benne, akkor nyugodtan mond el ezt neki, és magyarázd el, hogy nem bírod. Nem az ő hibája a hozzáállásod, de próbáljon megérteni, és egy picit alkalmazkodni hozzád. Nem nehéz. A barátság oltárán, ez igazán nem nagy áldozat!

Tapasztalataim szerint, az is segít, ha egy bizalmasabb embernek megmondod, hogy nyugi, szólni fogsz, hogy most ne igazán tapizzon. Ha nem értik meg, akkor tudnod kell, hogy az már végképp nem a te hibád! Próbáld meg nekik a végsőkig elmagyarázni, mondd el, mit érzel, milyen az neked.

Néha elkerülhetetlen

Előfordul ugyan, hogy egy-egy érintkezéstől sikerül ellépni, kitérni akár, viszont megesik, hogy nem kivitelezhető. Sajnos néha meg kell acéloznod magad.

Nekem segít, ha tudatosítom, hogy nem bántó szándékkal nyúlnak felém. Mint például az orvosnál. Például utálok éves vizitre járni az alkalmassági miatt. A gond már ott kezdődik, hogy le kell vetkőzni. Tehát még egy réteg ruha sincs, hogy más legyen az érintés. Utána meg jön a „tapizás”. De ez „muszáj-folyamat”, el kell fogadni, és pillanatok alatt végezni lehet vele, ha nem ellenállsz. A doki nem akar rosszat!

Fogadd el

Dolgozz rajta lelkileg, mert könnyebb, ha elfogadod, hogy neked ilyened van. Ne harcolj ellene! Nem lesz egyik napról a másikra könnyű. Sőt! Talán hónapok, évek kellenek, de tudatosíts, hogy ez van, és ne nyomd el magadban! Keress olyan embereket, akikben megbízhatsz, és beszélhetsz erről velük, bármikor. 

Minél többet beszélsz róla, annál könnyebb lesz. Kiadod magadból. Sőt, mondok egy jót, írhatsz is róla. Az írás gyógyító terápia. Tudományos kísérletek is bebizonyították. Írd ki, hogy miért nem szereted, hol nem szereted, kitől nem szereted. Hogy hol viseled el, milyen érzéseket vált ki belőled. Bármit, ami eszedbe jut róla.

Illetve a családállítást tudom még javasolni. Azt mondják, sokat segít. Rájöhetsz akár, mi okozza, ki okozta, hogyan tudsz ellene tenni. Saját tapasztalatot sajnos erről nem tudok mondani, viszont többen is meséltek róla nekem, még közeli barátok is, a blog előtt! Nagyon érdekes és nekem nagyon tetszik maga a menete. Sok hasznát lehet venni ebben a témakörben is!

Hopp! Még egy módszer! Kineziológus! Többen is említették, hogy nekik ez használt! Illetve a mindig hasznos pszichológus! Nem kell szégyellni, ettől nem vagy hülyének bélyegezve, sőt, nem is kell senkinek tudni róla, ha nem akarod. Csak menj! Ez egyszerűen segít, hogy kibeszéld magadból, miközben megvilágosodsz. Könnyít a lelkeden, hidd el hasznos! Nem kell, hogy a depi és a szorongás felemésszen emiatt, ha már beszélsz róla, máris sokat tettél a gyógyulásért!

Kedves haptefóbiás! Ismerős a kettősség érzése? Megnyugtatlak. Nekem is. 

Egy ölelkező szörny lennék, de .. de nem mindig, nem mindenkivel. Máskor majd meg halok egy ölelésért, egy érintésért, máskor megint a pokolba kívánom. Én ezt úgy tapasztaltam meg, illetve fogalmaznám meg, hogy az én esetemben, a szeretet utáni vágyból indul ez a kettősség. Tehát akarom, vágyom rá, csak nem mindig sikerül, mert néha meg tudnék halni, ha valaki hozzám akar érni. Lehet, mondjuk azért is, mert nem szeretem, vagy nem bízom az illetőben, aki hozzám nyúlna. De tény, hogy lényegesen nagy a különbség, ha bízom az illetőben. És most figyelj (!), ha szeretek valakit, bízom benne, ám összekapunk, és ezért pillanatnyilag megrendül a bizalmam, akkor máris másképp állok hozzá, az érintéséhez. Kevésbé tudom elviselni, még ha az egész ideiglenes, akkor is.

Vágyom a szeretetre, az érintésre, az ölelésre, és amikor épp egy bizalmas, kedves környezetben vagyok, jó a kedvem, minden rózsaszín, akkor egyszerűen ez érvényesül és a haptefóbia eltörpül mellette. Például a gyerekekkel. Egyáltalán nem zavar, ha egy gyerek érint meg. Az óvodában a rengeteg gyerek, annyi energiával töltött fel, hogy az ismeretlen felnőttek érintése sem zavart. Szóval én ezt úgy érzékeltem, hogyha a szeretet, a normális iránti vágy elönt, akkor vágyom az ölelésre is. Csak nem mindig adott hozzá minden.

Nehéz ezzel magunkban lenni és nem érteni mi is folyik bennünk.

Van rá módszer?

Próbáljuk meg megfigyelni magunk, amikor elönt az az érzés, hogy “akarom, akarom, akarom”. 🙂

Figyeld meg milyen, hogy jutottál oda, esetleg ki vagy mi váltotta ki belőled. Mindent. A környezetet. Milyen érzés van benned, a hangulatod, a tested területeit milyen érzés járja át.

Használd ki ezt az állapotot! Komolyan.

Ha ölelkezni akarsz, ölelkezz! Ha csak érintkezni, akkor ne fogd vissza magad! Néha egy karsimítással is sokat el lehet érni. És amikor ez az érzés eltűnik belőled, és tegyük fel, előjön a “nem akarom, nem akarom, nem akarom” érzés, akkor idézd fel milyen volt, amikor akartad! Próbáld meg elérni, kiváltani magadból azt az állapotot. Nem baj, ha nem sikerül, a lényeg, hogy dolgozz magadon! Ha nem megy, az sem baj, akkor egyszerűen fogadd el azt, hogy most ilyened van. Az embereknek kapásból hullámzóak az érzéseik, vágyaik. Más sem akar mindig ölelkezni.
Ne agyalj, ne rágódj rajta!

Nekem ez bevált. Oké, nem mindig sikerül, de egyre jobb és jobb lesz. Ha elönt a jó, kihasználni, ha elönt a rossz felülkerekedni rajta. A jóból meríts erőt! 🙂

Jól ismered te is ezt a félelmet?
Esetleg ismersz olyat, aki ezzel küzd?
Vagy csak szeretnél róla többet megtudni?
Várom szeretettel üzeneted! 🙂

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!