Az írás, mint terápia

Azt mondják, a világ egyik legjobb öngyógyító terápiája az írás. Ha kiírjuk magunkból a fájdalmunkat, a sérelmeinket. Ha az ezer sebből vérző szívünket kicsapjuk az asztalra, és az agyalós boncolgatás helyett, egyszerűen leírjuk, miért vérzik. Megkönnyebbülünk tőle.

Sokáig nem hallottam erről az írj magadért módszerről. Egyszerűen belefulladtam a fájdalmamba. Hagytam, hogy lassan felemésszen, hogy beszökjön a mindennapokba, a mozdulataimba, a légzésembe.

Nem gondoltam volna, hogy túl fogom élni. Nem azért, mert nem vagyok elég erős hozzá, pusztán azért, mert feladtam. Mert ha az ember útját a bántás kövezi ki, és nem ismer mást, csak a szomorúságot, és a hasogatást, az idővel felemészti. Azt hittem, én is így jártam. Hogy a sok rossz dolog, ami történt eluralkodott rajtam, és már nem láttam semmi jót és semmi értelmet.

Kész voltam feladni.

És pontosan ez az, ami megmentette az életem. A fájdalmam lett maga a megmentőm. Ugyanis eljutottam arra a szintre, hogy rettegek a fájdalomtól. Inkább fizikai síkon mondanám ezt, mert a lelki fájdalmakat az ember másképp éli meg. Ha már elég sok a rossz, akkor egyszerűen hozzácsapja a többihez, hogy „ja, tudtam, hogy egy szar vagyok eddig is, puff még egy pofon, mi az már”.

Ekkor vette kezdetét életem legcsodálatosabb utazása!

Amikor minden hullám összecsapott a fejem felett, és kész voltam lemondani mindenről, amit csak ismerek, akkor történt valami. Valami jó. Lehetőséget kaptam, miszerint vagy itt maradok, ahol most vagyok – és az egyet jelent a halállal – vagy elmegyek innen messzire, igaz egyedül leszek, és piszok nehéz lesz, de élni fogok.

Úgy döntöttem, adnom kell egy esélyt magamnak, mert nem lehet, hogy 20 évesen csak úgy cakk és pakk feladom, amikor még alig éltem, és alig kóstoltam bele a boldogságba. Arról nem is beszélve, hogy kétségbeesetten vágytam a változásra, hogy hátha jobbra fordul a sorsom.

Így lett.

Idővel rádöbbentem, hogy mi az, ami segített kihúznom egészen 20 éves koromig. Egy olyan valami volt, amit sosem hittem volna, és sosem ezzel a céllal használtam, csupán hobbi volt, amiben magam lehetek. Vagy valaki más, akárki, bárki és bármi, és minden úgy alakul, ahogy azt én megálmodom. Igen, az írás volt az én megmentőm!

Körülbelül, mikor a dolgok elindultak a lejtőn úgy igazán – mert már fel tudtam fogni épp ésszel – vagy talán még kicsit előtte, akkor kúszott be az életembe ez a hobbi. Egyik pillanatról a másikra beleszerelmesedtem és nem volt visszaút. Azóta sincs.

Mint kiderült, kiírtam magamból minden fájdalmam, minden sértettségem, bánatom, szomorúságom. Minden egyes szóban ott volt egy kétségbeesett, segítségért kiáltó gyerek, akit valamiért így sem sikerült meghallani.

Azóta persze megváltozott az életem. Már tudom mi a boldogság, és nem csak egy-egy csöppben, hanem mondjuk egy bögrényi mennyiségben. De, nekem ez is nagy dolog. Most már elhiszem, hogy van valami értelme ennek a játéknak, amit életnek nevezünk, és talán van helyem benne. A környezetváltás nagy segítség tud lenni, illetve ha olyan emberek vesznek körbe, akik nem bántanak, nem aláznak meg, hanem felemelnek, és megdicsérnek, biztatnak.

Az írás a fél életemben jelen volt eddig, és hiszem, hogy ezután is jelen lesz. Az írás segített, akaratomon kívül, tudtomon kívül, ott voltam magamnak, nyalogattam és gyógyítgattam a sebeim. Néha megálltam, felmostam a liternyi vért, mely a padlóra fröccsent, és mely egyre csak áradt szét a fuga mentén.

Az írás segített a ki nem mondott szavaimat kimondani, a ki nem adott fájdalmamból kiadni, a haragomat levezetni, az elkeseredésemen felülkerekedni. Kicsit. Csak épp annyira, hogy életben tartson. De azt megtette tisztességesen!

Az írás segít, ha bánat ér, kezet nyújt a bajban, tükröt mutat magunk felé. Általa megismerhetjük magunkat. Ha boldogok vagyunk, emlékeket őriz meg nekünk, nevetést és barátságokat idéz fel. Emlékeztet milyen szép volt a naplemente, és micsoda béke járt át minket, a csodálása közben. Hogy miképp éledt fel a szerelem, miképp gázolt át rajtunk, akár az úthenger. Hogy miképp vágyakoztunk, és milyen felemelő érzés volt elérni a céljainkat.

Az írás a mindennapjaink része. Valamit mindig tanulunk általa. Én megtanultam dolgozni magamon, megismerni magam, és nem utolsó sorban, megtanultam összeragasztani a lelkem, szilánkosra tört darabkáit…

Igen.

Jó úton haladok!

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!