Már megint itt vagyunk a nyuggerotthonban – oh már megint hol másutt, mikor itt élem a fél életem – szóval itt vagyunk este 7, osztályátadás, és nincs áram. De úgy központilag, az egész városban.
Az első gondolatom az volt, hogy elfog fogyni a melegvíz és nem tudok mindenkit megfürdetni, illetve itt a sötétben este olyan perecek lesznek, hogy öröm lesz nézni, bár látni nem fogom, de még ártatlan gondolatmenetem végére sem értem, már érkezik is Jutka néni, hogy végre már, hogy itt vagyok, mert nincs áram – mintha én lennék a baszott villámlás, ami majd megold mindent. Dehát hiába, csekkolnom kellett a biztosítékot, és minden egybegyűltnek egyesével elmagyarázni, hogy nálunk rendben vannak a dolgok, ez központi gikszer. Itt már éreztem, hogy ez egy hosszú menet lesz.
Érkezik Jani bácsi, akit urambocsá’ amúgy sem kedvelek igazán, mert a kisöreg úgy beszél az emberrel, mintha a rizsporos picsájából rángatta volna elő, és olyan arrogáns, hogy szívem szerint a Holdig meg sem állna, de elnyomva csodás vágyaim megkérdeztem tőle, hogy “na, mi a helyzet Jani bácsi?”
Há’ persze, hogy az áramszünet volt az ő problémája is. Komolyan mondom… Én 25 évesen nem esem kétségbe egy kis sötétségtől úgy, mint ezek a kisöregek, akik már elég sokat megéltek!
Tehát jött a duma, hogy..
– Tud róla a főnök, hogy nincs áram?
– Igen, tudja.
– És? Mi lesz?
– Mi lenne? Várjuk a csodát, aztán majdcsak visszajön mind a 220 huncut volt.
– Na, de a főnök nem tesz semmit? ( itt kezdett rángatózni a nyakam kicsit )
– Mit tudna tenni szivikém? Központilag nincs áram.
– Hát, intézkednie kellene, hogy legyen. Telefonálni és…
– Szivi, ha központilag nincs áram, akkor nem tud mit csinálni a főnök sem. Nyilván oka van, meg kell várni míg újra lesz és kész.
– Na, de valamit kellene csinálnia a főnöknek vagy magának!
– Nekem? Hát kinek néz engem, az Eon vezérigazgatójának? Ha ez lennék sem tudnék áramot csiholni, legyen türelemmel.
– Hát, szóljon a főnöknek.
– Ő sem dolgozik az eonnál.
– Valamit csináljon akkor is.
– Jó, ha egy órán belül nem lesz áram, felhívom az eont ígérem!
– Hát, már most azt kellene! – natakaroggy! –
Közben persze ketten is duruzsolnak mellettem. Az egyikük Pista bácsi. Az ő sztorija kérem szépen az, hogy van a folyosó másik végén a Terike, akibe ő nagyon szerelmes, és aki nem mellékesen kissé demens, tehát így az információ, amit mond neki az ember ugyan bejut, de elvész a forgatagban. Ezért is esik meg az állandó jelleggel, hogy tévészerelőnek képzeli magát, és az hagyján, hogy elnyomogatja, de húzogatja, játszik a kábelekkel meg kitudja. Szóval a TV állandóan abban az állapotban van, hogy nem műxik.
Tehát Pista bácsi: nézzem má’ meg a Terikéjék tévéjét, mert egyfolytában hangyás és zúg és nem megy már 3 hete. (Ma van hétfő..pénteken csináltam meg, működött.)
Közben Vera néni, toporzékol előttem a menyő új keretével, hogy
– Akkor mi lesz, lesz fürdés?
– Igen.
– És mikor érsz ide?
(Mivel a várjon egy percet máris kiszopom a kisujjamból a választ, nem célszerű megjegyeznem, így azt feleltem):
– Drágám, kb. fél óra és ideérek, ahogy szoktam.
– Jó. De ha elalszom addig, engem ne kelts fel.
– Drágám, fürdés van, tudja jól, felkeltem. Attól, hogy nincs áram még lehet fürdeni és ébren lehet még maradni egy kicsit.
Jön Bözsikém… (tudni illik, nagyon demens aranyszívem)
– Na, mi a helyzet tündérkertem?
– Cicukám, menjen a szobájába, jövök máris, megyünk fürdeni.
– Jól van drágám, csak ki akartam menni rózsát szedni, mert a …
– Oké, szívem, de most már késő van ehhez, majd holnap.
– Jó-jó, csak megyek, mert hívott a Jancsi, hogy beszélni akar velem.
– Jól van szivi, de előbb fürdünk, jó?
– Persze aranyoskám, akkor mit csináljak?
– Menjen a szobájába, és kezdjen el vetkőzni.
– Jól van aranyom, jössz te is?
– Persze, repülök Bözsikém, repülök máris.
– Jó-jó, akkor várunk.
Elindulok a szekrények felé, hogy magamhoz veszem fegyvereim a fürdéshez, miközben látom, hogy Pista bácsi jön utánam. Na, mondom…
– Főnök! Irány a szoba, most már ne menjen a csajokhoz, mert viszem őket fürdeni.
– Ja, jól van, jól van, csak gondoltam…
– Szivikém, menjen feküdjön le. Hacsak nem akarja megmosni a Terike hátát, akkor ne ténferegjen nekem itt a folyóson.
– Jaj, hát, dehogyis, hogy gondolta. (és irul-pirul, vigyorog, miközben nagyban szedi a lábait a szobája felé)
Felcuccolok, hallom, hogy Juliska aktívan szekálja Vera nénit, hogy mi lesz, lesz fürdés, mikor lesz, nem igaz már, hogy ilyen későn, és őt úgy otthagyták, és hogy fog levetkőzni, és amúgy is… Éreztem, “óóó igen, ez az én estém.”
Juliskáról tudni kell, hogy nagyon hisztis nénike, akinek semmi nem jó, de tényleg, és hozzá úgy nyervog, mint egy elromlott vemhes macska párzás idején. Konkrétan agyhúgykövet kapsz tőle! Ettől független imádnivaló – feltéve, hogy jókedve van éppen, mert akkor nem nyüszög. 🙂
No, belibbenek, hogy mizu? Lejátszuk a szokásos köröket, megdumálunk mindent, majd Vera nénivel kezdek el diskurálni, megint a kibebaszott áramról és hogy akkor hogy lesz fürdés és jó későn – itt azért már odavágtam, hogy amíg erről tépem a számat megint (!), már rég megfürdettem volna egy embert, no nem baj. Közben Juliskám nyávog, nyüszög egyhuzamban, szóval kissé feszült lettem, így bevetettem a varázs mondatom, ami nála mindig beválik és lesz 1 perc nyugi:
“Julis! Éppen agyvérzek! Legyen kedves és hagyja abba a nyüszikölést, mert nem bírom már!”
Csend lett. Varázsütésre. Basszus, csak ennyi kell hozzá. De mire erre rájöttem, hány agyvérzést hordtam ki lábon…
Tehát úgy tűnik minden megoldódik – az áramon kívül – és végre belecsaphatunk a lecsóba! De nem ma. Óh, nem ám. Bözsikém ugyan már egy szál bugyeszban várt, csak épp a ruháit a párnája huzatában helyezte örök nyugalomra, mellette sok más ruhadarabbal együtt. És nem csak ő. Nem bizony. Két szobatársa is így járt el. Itt kérem, gyűjtögető életmód folyik, és a párna alja a raktár. Ennek örömére úgy indítottam az estét, hogy felmálházva, mint egy rendes szamár, csoszogtam a mosódára, ahová most belépni is alig lehet, és még el sem kezdtem fürdetni. Az már más kérdés, hogy fél órán át gubiztam fürdés után a lányoknak ruhát, mert nem maradt semmijük, és ugye a szürkület is besegített már, hisz akko’ még mindig nem vót áram!
Szóval libbenek ki a folyósora, indulnék a következő áldozat felé, amikoris lőn világosság, visszatért az áram, mégsem halunk meg sötétben, hurrá, jippiájjé! Erre, mint a sáskák, érkeznek az aranybogárkáim, és egyszerre kezdenek rá, hogy “van áram, mikor fürdünk?!”
Oooh…kamehameha!
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!
Kommentek