…fekszem az úttest közepén, kicsavart testem ezer sebből vérzik, és én csak nézek ki a fejemből. Nézem a forgatagot, és hallgatom a jól ismert szirénát, az autók dudálását. Majd minden elkezd enyhülni, halkulni, homályosodni. Biztos az injekció miatt – fut át trancsírozott agyamon a gondolat, és halkan felnyögök alatta. Már majdnem elhiszem, hogy ideje álomba szenderülni, mikor meglátom…
Fejem szorosan az aszfalthoz tapadt, így jól hallom lépteidet, melyek furcsa mód, elvisznek tőlem. “Hová mész? Itt hagysz? Mért mész el? Hogy fogom ezt túlélni nélküled?” – ordítanék távolódó hátad után. De nem jön ki hang a számon, némán tátogok pusztán, miközben kibukik egy könnycsepp az ép szememből. “Maradj velem” – csendesen könyörgöm, és remélem ezúttal is meghallod szavaimat, amiket nem tudok kimondani.
Behunyom a szemem. Látni, hogy elsétálsz mellőlem, fájdalmasabb minden vérben úszó sebnél, minden karcolásnál, minden törésnél és szakadásnál.
Hiszen…
Te voltál az, aki meglátta a mosoly mögött a bánatot. Aki megkérdezte mi fáj, mikor senki sem látott.
Te voltál az, aki meglátta a kislányt, a viccet, a szomort, a barátot, egy reményvesztett lelket, mit vastagon takart a bunkóság, a szarkazmus, és minden hirtelen apróság, mi távol tarthatja az embereket.
Te el tudtad képzelni, mi minden történthetet. Te elhitted, hogy a bunkóság csak álarc. Te hittél bennem, mikor mindenki más lemondott rólam…
Hazudnék, ha azt mondanám, elég volt a hited, a szereteted, a barátságod, az ölelésed.
Hazudnék, ha azt mondanám, csak ezerszer hallgattam végig az érveidet, mik mellettem szóltak.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem fájt soha, hogy mindennek ellenére távol tartottál magadtól.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagy a barátom.
És hazudnék, ha azt mondanám, nem bírom a burádat.
Te hittél, te láttál, te hallottál, akkor is, amikor senki más nem tette ezt. Amikor minden összeomlott, amikor minden rossz irányba fordult.
Ott állsz valahol mögöttem, halkan, szorosan, láthatatlanul toporogsz. Velem haladsz az úton, hisz te vagy az egyetlen, aki simítva tud pofán vágni, mikor megfordulok, mikor feladni készülők azt, ami előttem áll, ami rám vár.
Te vagy az, aki lassan, de biztosan, sosem fáradva döntögeted a falaimat. Aki elfogadja a korlátaimat. Nem szabsz feltételeket, nem skatulyázol be, nem nyomsz össze, nem engedsz el, nem ítélkezel felettem, és minden tettem ellenére, mindig, szüntelen szeretsz.
Te lebontottad a bunkóság falát, vissza vittél az egészséges szarkazmusig, és megmutattad minden negatívomnak a pozítivját.
Amikor veled vagyok nem sikolt az elsuhanó vonat; bele merek lépni a tóba, hová vagy húsz éve nem léptem; nem félek az érintéstől; nem félek a szavaktól; nem félek folytatni, hinni, szeretni, élni.
Amikor veled vagyok felragyog a Nap, még ha esőcseppek borítják is az eget; jókedvű leszek és derűlátó; kedves és megértő. Tudok hinni, tudom hogyan kell jól szeretni. Mindig tudok írni, megmutatni és elhitetni.
Úgy tudsz ölelni, mint senki más. Úgy, hogy elhiszem érdemes játszani tovább, hogy érzem a szeretetet minden nyomorult porcikámban, úgy hogy vágyom rá, a pillanat, mikor magadhoz szorítasz, soha ne érjen véget.
Te tudsz rólam mindent. Tudod milyen zenét szeretek, mit-miért írok, mit-miért teszek, vagy nem teszek. Ismered az álmaim, a legféltetebb vágyaim, ismered a titkokat, miket gondosan rejtek el a világom elől.
Ha hülyeséget csinálok kiállsz mellettem, aztán félre húzol és úgy tolsz le, ahogy senki más nem tud.
Ha bizonytalan vagyok, bizonyosságot nyomsz a képembe, elhiteted velem, hogy jók a terveim, és csinálnom kell.
Te meglátod a szomorúságot az e-mailes szmájli mögött. Te tudod, hogy minden fikciómnak mi az alapja, honnan indult, mi motiválta.
Van bármi, amit nem tudsz rólam?
Miközben minden megmaradt emlékem összeszedem rólad és rólam, érzem, hogy gyengeség járja át padlóra kent szöveteim, mik mindent bevetve próbálják összetartani szilánkos csontjaim. “Nem nagy sikerrel” állapítom meg, és elfordítják fejem, hogy ne láthassalak téged. Nem túl jók a kilátások. Bár nem tudom valóban itt voltál e, érzem, ahogy illatod keveredik a kiömlött olaj és vér fojtogató bűzével. Szeretném hinni, hogy itt voltál, hogy itt vagy, hogy a mentőben ott ülsz majd mellettem, és szorítod a kezem. És ha így lesz, ígérem visszaszorítom majd, csak hogy tudd, még itt vagyok, még érezlek, még nem adtam fel. Mert itt vagy nekem, és én még nem adhatom fel!
Mert te vagy az az egy, aki meglátta az Embert bennem. Azt az embert, aki mindig is voltam, aki mindig is akartam lenni, de valahogy mindig el kell rejtenem, el kellett nyomnom, börtönbe kellett zárnom, és meg kellett kínoznom.
Köszönöm, hogy megláttad, és hogy mertél közeledni, hogy ki mertél engedni, hogy ki mertél csalogatni, hogy ki mertél húzni, onnan a sötétségből!
Ahogy szoktam volt mondani, egyszerűen, velősen, könnyet csalva ártatlan szemedbe: “köszönöm, hogy vagy!”
Hát lehet nekem ennél szebb születésnapi ajándékom? 🙂
Mondjuk ez a kakaó elég sokat dob a hangulaton… 
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!
Kommentek