Tegnap este felhív a barátom, és vázolja az esti terveit, miszerint átjön, megnézünk egy filmet, eszünk pop-cornt meg főz nekem bundáskenyeret kakaóval. Este 10-kor. Mondom jó, csapassuk!
Szóval érkezik (este 11-kor), berakjuk a filmet, pattog a pop-corn, és bundáskenyér helyett… Nos, más tervei vannak, merthogy már késő van ugyebár főzicskézni. Na, ez ám a pasi-logika kérem szépen, dehát a zöld boci szemek és a Fűrész sorozat az mégiscsak dob a hangulaton, üsse kő.
A vekker reggel, 6-ra (!!!) lett felhúzva, mert most későbbre kell mennünk dolgozni, tehát azért pár órát csak tudtunk aludni is az est folyamán. De nem ma! Hajnali 3.45-kor bokán rúgtam, hogy gáz van aranyapám, itt világháború van a pocakban, hát mit tettél te velem!?!? Szegénykém meg csak pislógott a csipás szemeivel, hogy mégis mi bajom lehet.
Nagy nehezen sikerült kinyögnöm, hogy görcsölök, de nyugi, ez nem olyan görcs, ez valami komoly görcs, és legyen férfi és vegye le a szekrény tetejéről a gyógyszeres köcsögöt. Na, már most a No-spa sz*rt sem ért, de az uram röpke fél óra után erősen gondolkodott, hogy ide bizony neki is kell az érzéstelenítő! Valahogy eltelt a reggel, kínok, pocaksimogatások, “ne érj hozzám te szemét”, “most mért mész el” szenvedések közepette, mikorcsak megszólal a telefonom. Ekkor már 6.40-et mutat a vekker, megbeszéljük, hogyha 7-ig nincs javulás főnöknek tárcsa, hogy sorry, a haldoklás győzött.
Szóval telefon cseng, kolleganőm hív, hogy tudom e, hogy nem 8 órásnak, hanem 12-esnek vagyok beírva? Hát, de mondom! Nekem erről nem szólt senki! Amúgy is hívni akartam a főnit, hogy gáz van, valami korán sincs rendben alhasi tájékon. Oké, oké, akkor hívjam a főnit…
Még ki se csöngött, főni felveszi, hogy:
– Jó reggelt! Mizu?
– Hát (drámai hatásszünet) baj van. Úgy volt, hogy 8-as leszek, de kiderült, hogy nem. (Mellesleg mindez műszakváltáskor már, tehát ha rendben is vagyok, akkor is enyhe késéssel kezdem a napot.)
– Hívott az éjszakás? Ja, igen. Átírtuk a beosztást, csak elfelejtettünk felhívni. (És hallom, hogy nevetgél bazmeg) Mi a baj?
– Hát, hogy úgy görcsöl a hasam, hogy nem tudok kikelni az ágyból.
– Aha. Akkor nem tudsz bejönni?
– Nem hiszem.
– Oké, semmi baj, megoldjuk. Jobbulást!
Jóóó, koszi… Közben a párom is telefonált, a munkahelyét hívta, hogy – és most idézem: “az asszony haldoklik, hívnom kell a papot és a mentőt, szerintem késni fogok kicsit, de sietek. Áh, semmi-semmi, nem komoly, csá.”
Aztán mikor magzatpózban görnyedtem az ágyon leeshetett neki, hogy egy hangyafingnyit komolyabb az eset, mint azt elsőre megállapította önjelölt docensként.
Lementünk hát a dokibácsihoz. Kivártuk a sorunkat, közben háromszor végrendelkeztem, mert nem tudtam eldönteni mit kire hagyok, kinél lesz a legjobb helyen a két doboznyi kacatom.
Úgy első körben, át kellett mennünk egy hasi ultrahangra, ahol megállapították, hogy minden tökéletesen a helyén van, nem lopták ki az évek folyamán egyetlen szervemet sem, nem jött ki a vakbél sem, nem vagyok terhes (???) meg semmi ilyen rendellenes izé nincs. Vissza a dokibácsihoz – itt már azért rendesen be voltam parázva, hogy akkor mégis miért akarok meghalni, ha nincs semmi bajom??? – szóval kaptam egy barátságos lónyugtatót, amitől most csodaszépnek és rózsaszínnek látom a világot, és megeshetett rajtam a szíve, mert belém fecskendezett valami görcsoldó szúrít is. Ilyen bazi nagy tűvel, ami azt hittem átszúrja a hasfalam keresztbe! Meg a kezembe nyomott még pár papírt is búcsúzóul, hogy ilyen allergiás vizsgálatokra menjek el, mert gyanús a szitu.
Hazafelé úton az uram felhívta a legközelebbi ismerősöket, hogy nem kell a koporsó és valaki szóljon a papnak, hogy csoda történt, kösz az imáért. Majd itthon gondosan betakargatott (csak 28°C van a lakásban!), minden létező, hasznos eszközt tőlem jó távol elhelyezett, gondolok itt telefonra, vízre, zsepire, plüssmacira, hogy ne zavarhasson semmi a pihenésben, és elment dolgozni.
Mit ad isten, két perc sem telt el, csöng a telefonom. Négykézláb mászhattam el a szoba másik sarkába, közben 3x letették, végül közölhettem a főnivel, megmaradok, peche van, nem, nem menzesz görcs, de köszi a gondoskodást.
Ja, és nyugodjon meg, elmarad a halotti tor…
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: