Mért nem tudtunk találkozni máshol? Másik időben? Egy másik életben?
Talán akkor segíthetnék rajtad. Talán akkor megbíznál bennem. Talán elmondanád, mi fáj, és én vigasztalhatnálak. Nem halnék bele a kétségbeesésbe, a fájdalomba, a dühbe, hogy itt vagy, egy karnyújtásnyira, és mégsem lehetek melletted. Mégsem foghatom a kezed, mégsem ölelhetlek át. Nem nyomhatok homlokodra csókot, miközben elmondom nem lesz semmi baj, minden rendbe jön majd, és ne add fel. Mert nem adhatod fel! Még épp csak megismertelek. Még kellesz az életembe! Még annyi közös emlék várna ránk, ha hagynád, ha közel engednél, ha csak megfoghatnám a kezed…
Mi értelme az empátiának, ha nem nyújthatunk vele kellő segítséget? Mi értelme érezni más fájdalmát, ha nem enyhíthetjük? Mi értelme végignézni más küzdelmét, ha nem nyithatjuk fel a szemét?
Néha nehéz manapság embernek lenni. Nehéz érezni, látni, tapasztalni, mikor meg van kötve a kezünk. Nem tehetünk semmit, csak széttép minket belülről a fájdalom.
Nekem a szívemen ül. Mázsás súlyként rakódik rám szeretteim fájdalma, melyen nem könnyíthetek. El akarom hinni, hogy az egész nem az én hibám, mert én minden tőlem telhetőt megteszek. De vajon hihetek ebben? Tényleg megteszek mindent? Ki ment fel félelmeim alól, mikor összegubózva a paplan alatt, attól rettegek, hogy elvesztelek?
Maradj velem.
Suttogom a sötétnek.
Megint.
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: