Szeretem látni a reakciókat az emberek arcán, amiket én váltok ki az írásaimmal. Szeretem látni miként, pirulnak el, hatódnak meg, vagy háborodnak fel valamitől, amihez semmi közük fizikailag, mert nem voltak ott, nem látták, vagy érzelmileg, mert sosem történt velük olyan, vagy hasonló. Vagy egyszerűen egy jól megírt fikció is mennyi érzelmet válthat ki az emberekből. Imádom. Imádom, ha kiválthatok belőlük valamit, bármit. Bármi érzelmet. Ennél gyönyörűbb tükröt még sosem láttam. Magam látom általuk. A lelkem. És ha figyelnek, ők is megláthatnak engem.
Láttam már felháborodást. Láttam miként akad ki valaki, azon, amit csak elmeséltem. És még csak nem is annyi konkrétummal, pusztán például a tényt mondtam el, hogy megégettek. Csikkel. Ennyi. És láttam magam kívülről, hogy miként dobok félre minden érzelmet magamtól, hogy ki tudjam végre egyszer mondani ilyen is volt, és hogy mennyire igyekszem semmisnek tekinteni a tényt, csakhogy ne zuhanjak bele. De láttam a haragot, a tehetetlenséget, a meglepettséget, a sajnálatot a másik arcán, a reakciója folytán.
Ahogy kiül a meglepettség az arcára, és miután rám tekint, látom beszökni a sajnálatot a szemébe. Utálom ezt a nézést. Tehetetlen. Földbe gyökerezett. Ezzel a hírrel igazán leforráztam. Nem tudja, mit kezdjen vele. Megpróbál visszarázódni és két szó között elindul a munkája felé, miközben engem akar megsimítani. Ne, kérlek ne! Az érintésnél nincs rosszabb, hacsak nem a szánalom érintése. “Ne érj hozzám!” És ő nem teszi. Együtt érző mosolyával tovakullog. Aztán csak múlik a sok értékes perc, és látom, milyen dühösen mossa fel a követ. Hányja, veti a felmosót, igazán paprikás. Mikor meglát, rövidesen kitör belőle. “Mégis hogy tehet bárki ilyet, valakivel, aki magatehetetlen?” satöbbi. Nem tud mit kezdeni a haragjával. Egy mosoly kíséretében megpróbálom megnyugtatni, hiszen már vége, már elmúlt. Sajnálom, hogy elmondtam. Tudhattam volna, hogy a kis lelkének ez sok(k) lesz. De nem gondoltam rá. Csakis magamra. És azt hiszem arra, hogy ezt tudnia kell rólam.
Láttam miként ríkat meg valakit egy vers, amit én írtam, ami belőlem jött. Hogy miként omlik össze, tölti el a fájdalom, a szeretet… Megannyi érzelem csordul túl benne és ki kell törnie.
Ott állok, egy csapat ember köröttem és engem hallgatnak. Épp felolvasom a versem, amit imádok. Meglátom őt. Ott áll hátul, és a szemeit törölgeti. Majd kirohan. Már nem bírja tovább. Bár alig észrevehetően, de elcsuklik a hangom, könny fut a szemembe. Hogy én ilyen érzést váltottam ki valakiből… Nem hiszem el. És hogy ő, milyen érzést váltott ki belőlem. Akár a tükör. Fájdalom és szeretet. Legszívesebben félredobnám a papírt és utána szaladnék. Meg akarom ölelni. Szorosan. Megsimítani a hátát, a haját, zsepit nyomni a kezébe. De tudom, nem akarja, hogy utána menjek. Elmorzsolom a könnyem, és folytatom az olvasást.
Láttam miként lobban fel a szerelmes tűz két barátban. Hogy miképp lesz a barátságból több, napról napra. Hogy miképp olvassák egymás kézírását, és hallgattam miképp lássák egymást. Mindent láttam. Még ők sem ismerték el, de már látszott a szikra közöttük. Imádom nézni őket. Hogy miképp működnek együtt, ámbár külön. Hogy hogyan beszélnek, zsörtölődnek, viccelődnek egymással. Hogyan dolgoznak vagy szórakoznak együtt. Ott állok, félrelépek tőlük, és csak nézem őket. Mosoly szökik az arcomra és elolvad a szívem a látványtól. Aztán ezt mind megírom. Az én érzéseimnek hiszik, bármit is mondok. De igen, én is ott vagyok benne. Annyira átélem, átérzem, képes vagyok látni a láthatatlant, hogy szinte már az enyém. Észrevehetetlen a különbség. Imádom.
Láttam a meglepettséget, miképp felismeri magát egy szövegem olvasva. Hogy miképp pirul el, és azt sem tudja, most mit is tegyen. Ahogy zavarba jön és elrohan… Imádom. Olyan hétköznapi, olyan aranyos, gyermeki, rózsaszín az egész.
Láttam miképp döbbennek meg emberek, mikor megismernek valamit a tollamból. Miképp kerülnek padlóra, mondván ezt ki sem néznék belőlem. Igen, csak kevesen ismerhettek meg igazán. De most mégis többen olvassák, és ettől mindkét fél gazdagodott. Ki így, ki úgy, de mindketten többek lettünk.
Szeretem látni a mosolyt, melyet én csaltam elő. Nagyobbat dobban a szívem a látványától. Most is nagyobbat dobbant.
Szeretem elgondolkodtatni az olvasóm, a múzsám egyaránt. Mindig változik, néha ugyanaz, néha külön személy. Néha csak a képzeletemben létezik. De akkor is imádom. Mindent megad nekem, hogy folytathassam. Mert végül is, minden csak puszta érzelem…
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: