Gyilkos-mentes horror és mellékhatásai

Szerelem.

Nem, most nem vízcsapot, a bojlert, vagy a kazánt. Most az érzelemről lenne szó, amit mindenki lát rajtunk, de csak mi érezzük, belül, mélyen, és amit aztán rózsaszín nyállal rázúdítunk a világra.

Nyílnak a madarak, dalolnak a virágok, süt a nap és minden új életre kél. A szerelem újabb erőre kap, kilépünk a hosszas, téli álomból és megrázzuk magunkat. Az esti, melegbe kucorodós, filmezős esték ritkulnak, és a hosszas, nyári séták, az „üljünk ki egy sörre” programok, pedig lassan mindennapossá válnak.

A múltkor is…

Itt ez a srác. Olyan szeme van, hogy elolvadsz tőle, jó a humora, és kedves is. Abszolút korrekt megjelenés, beszélgető képes, és a WC ülőkét is lehajtja. Mi kell még így első ránézésre?

Ami azt illeti semmi több. Randizgatni, megismerni egymást, és mielőtt teljesen beleesnél, látni kellene, hogy nem pszichopata-e. Na, ez az, ami nem mindig sikerül, aztán már meg is van a baj.

Egy szó, mint száz, mi is randizgattunk. Összeültünk, söröztünk, moziztunk, sétáltunk, hóembert építettünk az éjszaka közepén, ami reggelre full elolvadt a kellemes 20°-ban. A szokásos.

Egyik este otthon voltunk, filmeztünk. És nem, nem emlékszem, hogy mit néztünk. Összebújtunk, mert úgy kellemes, meg jó, meg aztán úgy kevésbé félelmetes az a csúnya horror is – legalábbis számomra. Majd, mikor már kis híján elaludtam rajta, egyszer csak vége lett. Puff! Még a gyilkos sem lett meg! Ott fekszünk, hallgatom a szívdobogását, a stáblista fut lefelé bőszen, és mire észbe kapok, már rajta is fekszem. Tudod, dobpergés, lágy zene, és ahogy azokkal a szemekkel a szemedbe néz… el is csattant az első csók. Nem lehet egy szavam sem, pusztán annyira volt béna, amennyire egy első csóknak bénának kell lennie. Tehát tökéletes volt!

Látod? Ott a pillanat! Később, miután elbúcsúztok, rádöbbensz, hogy bizony elöntötte az agyad a rózsaszín nyál!
Ja, ennyitől.

Napokkal és újabb pár randival később, mikor megnéztétek a félős, összebújós horror következő részét – amiben még mindig nincs meg az az átkozott gyilkos – és a stáblista újra bőszen fut lefelé, egyszer csak ő fekszik rajtad, és úgy csókol, hogy beleremeg tested-lelked…

Minden csodaszép, nyílnak a madarak, dalolnak a virágok, és a piros betűs napok a naptárban feketére váltanak. Hopp, hopp, az az átkozott horror! Mindez nem történik meg, ha meg lett volna a gyilkos!

Kora reggel felkelek, és a szokásos reggeli tevékenységeimet redukálva, serényen sétálok a patika felé. Gyomoridegemmel karöltve kivárjuk a sorunkat és kérünk tesztet. Olyan pisilőset. A jobbikakból. Na, nem mintha ismernénk őket. A patikus néni beüt mindent a gépbe, utána kiadja a dobozokat, amolyan összeesküvő, kedves mosoly kíséretében. Aha, szóval ez ilyen!

Rohanok haza, gyomoridegem mögöttem 3 méterrel lemaradva kapkodja a levegőt, míg én már kettesével veszem a lépcsőket. Irány a rötyi, feltépem a dobozt, megtörténik az akció, aztán csak várok. Piszok hosszú az a perc! Sípol a stopper, letelt az idő! Gyomoridegemmel összenézünk, majd félve meglessük a pálcát, amin tündököl két piros vonalka.

Az idő megállt, szívem kihagyott egy ütemet, gyomoridegemet pedig a föld nyelte el. Mire észbe kapok már az ősi indián örömtáncot járom.

Közben 24-ből 23 órán át tömöd a fejed, alszol, vagy épp rohansz pisilni. A maradék egy órában pedig vagy huncutkodsz, vagy huncutkodásra vágysz, mert a Vágy, épp dolgozik. És ezek csak a jó programok. Ezzel együtt álmodozol, simized a pocakod, becézgeted, miközben a járda fölött lebegsz séta közben, és piszkosul nem érdekel, hányan néznek agy halottnak.

Napok, hetek telnek el mámorosan, míg egy reggel kellemetlen érzéssel ébredek fel. Gyomoridegem a fotelben ül, a Candy Crushban döntögeti a rekordjaimat. Újabb teszt dobozát tépem fel, majd várok. Fel-le járkálok a lakásban. Konstatálom, hogy utálok várakozni! Sípol a stopper, ugrok a pálcáért.

Egy halványpiros vonalka.

Arcom eltorzul, de reményem még bennem szárnyal, miközben beverek egyet gyomoridegemnek, aki már a 83-as szintet zabálja!

Eljött a nagy nap, ma kiderül minden. Állok a folyosón, tucatnyi nőtársammal és félénk párjaikkal együtt. Elveszek egy sorszámot, majd komótosan arrébb ballagok, hogy a következőnek is jusson elég hely. Várok, várok, és még mindig csak várok. „13-as!” – kiáltják az ajtóból.

„Te jó ég! Hiszen az én vagyok!”

A doki bácsi cukorpofa. Elmesélek mindent – na, jó, nem mindent -, megvizsgál, végül unott arccal közli, hogy itt bizony, jelenleg, nincs szerelmi gyümölcs.

Végül este szomorkásan lefekszetek megnézni a még mindig gyilkos-mentes horror következő epizódját, aztán egyszer csak már nem nézitek. Már a stáblista is lement. Már a következő film is véget ért. Csend van. Sötétség. Egyedül a só lámpa, pislákoló fénye borítja be a szoba sarkát. Leragad a szemem, de mielőtt lehunynám, még látom, miként morzsol el egy könnycseppet álmában, az én álmom.

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!