Egy megfáradt este

Idősgondozói munkásságom folyamán gyakran találkozom szomorú sorsokkal, rizikós helyzetekkel, haldoklással, halállal. Sajnos mindent meg kell tanulni a lehető legjobban kezelni. Ha felmegy bennem a pumpa, tudnom kell finomnak lenni, ha valaki megsérül amellett, hogy ellátom, nyugtatni próbálom, bármilyen súlyos is legyen, bármennyire is be legyek én is parázva. Talán ez a legnehezebb. Akármennyire is aggódom, vagy ismerem a helyzet súlyosságát, nekem nyugodnak kell mutatkoznom.
Szerencsésnek mondhatom magam. Nagyon empatikus lélek vagyok, nagyon jól és nagyon átérzek mindent, viszont nagyon jól ki is tudom magam zárni a forgatagból. Ha kell nyugodt maradok, ha el kell látnom valakit, pánik nélkül meg tudom tenni. Ha halottam van, gond nélkül elrendezem a dolgokat. Így van ez most is.

Két haldoklóm van jelenleg. Este hét óra, a váltás éppen csak elindult haza. Egyedül maradtam az épületben 27 lakóval, és temérdek tennivalóval. Neki is szeretnék állni a fürdetésnek, beköszönök ahová kell, és szólok, hogy készüljenek elő. De nem jutok messzire, a második szobában azonnal észlelem, hogy bizony szegény, lesoványodott B. bácsi eltávozott közülünk. Szobatársait elrendezem, ahogy tudom, miközben csuklóján állapítom meg a már megállapított tényeket és lecsukom a megfáradt szemeket, hadd aludjon.
Telefonálgatok a szükséges helyekre, és míg várakozom, próbálok pótolni megannyi más munkámból. Eltelt vagy 2 óra, mire kiért az ügyelet. B. bácsi egy lepedő alatt pihen ezidő alatt. Szobatársai állapotát megyek felmérni, akik viszonylag jól fogadták az esetet. Hál’isten! Nem borultak ki.
Miután minden papírmunka megvan az orvossal, el kell látnom még a halotat, és aztán a temetkezési vállatot kell várnom. Most jön a rizikós rész, elrendezni az életelen, törékeny testet. Szavakkal leírhatatlan érzések futnak át rajtam, rajtunk. Magatehetetlenek vagyunk. Kesztyű, maszk fel, a főnővérrel neki is indulunk. Átöltöztetjük, tisztázzuk, címkézzük. Ez egy könnyű eset, mivel hamvasztas lesz, és így nem sok mindent kell kezdenünk a már lassan megmerevedő testel.
Kesztyű, maszk le, alapos fertőtlenítéssel konstatáljuk, hogy végeztünk, vihetik.
Beadom az esti gyógyszereket, injekciókat, elindítom a mosást, kiviszem a használt ágyruhát szellőzni. Én is kiülök a sötét, hűvős estébe. 10 óra lesz 2 perc múlva. Átfut az agyamon, hogy rá kéne gyújtani egy cigarettára. Nem dohányzom, de van a szekrényben, elvehetnék egyet. Hm…
Hamar megérkezik a temetkezési vállalat és elviszik a mi jó öreg B. bácsinkat. Minden megmaradt munkát elvégzek. Most már szusszanhatok egyet. Majd később elpakolom a dolgait, most hadd aludjanak. 
Bámulom a teliholdat, és csinálok egy bögrés levest mellé.

Hogy mi történt itt ma este azt csak kevesen tudjuk, kevesen érezzük.
Elment egy lélek. Halkan, csendesen. Csakhamar feledésbe fog merülni. A lánya még emlékezni fog rá, egy darabig még fájni is fog, igen. Az unokákkal már teljes feledésbe merül a neve. Én is el fogom felejteni idővel. Nem fogok emlékezni a nevére, és hogy mennyit élt, talán a történeteit is elfelejtem, amiket elmesélt. Egy nap az arcát sem fogom majd tudni felidézni. Nem.. Csak az érzéseim maradnak meg, amiket bennem hagyott, amiket viszek tovább magamban. Mert nem maradtak szavak, amikkel le tudnám írni, mi minden történt itt ma este…

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!