A szeretet ereje
Egy barátnőm megkérdezte tőlem milyen volt a Bihari Viktória – féle íráskurzuson. Eltöprengtem mégis hogyan tudnám a legrövidebben és legpontosabban leírni. Végül azt feleltem:
Emlékszel, mikor úgy öleltél meg, hogy kértem, most ne tedd? Remegtem, mint a nyárfalevél és majdnem pánikrohamot kaptam, ahogy közeledtél. Aztán az ölelésed nyugtatott meg. Mert igazi volt, és szeretetteljes. Ennyi elég volt, hogy tudjam, jó helyen vagyok. Ilyen volt a kurzus is.
…
Nem mondanám, hogy gyakran és nyíltan beszélek erről az átokról, ami körbelengi a mindennapjaimat. Jóformán észrevehetetlen, meg tanultam kezelni, és legfőképp elrejteni. Egy mindenki másnak teljesen természetes dologról van szó, amit nem szabadna átokként megélni egyetlen embernek sem. Ez nem más, mint a haptefóbia, vagyis az érintéstől való félelem.
Rákerestem a kifejezésre, mert érdekelt mások tapasztalata, vagy szakik hozzászólása, legyen az bármi. Tudjátok mit találtam? Kb. semmit! Persze megtaláltam a fogalmat, apróságokat, és egy pár ‘Gyakori kérdések’ bejegyzést, miszerint “ez akkor most szerintetek mi?” feelingű kérdések, de ezek alapján azt kell, hogy mondjam, egy komoly érdeklődő számára, igencsak szegény az információs tárhely. Szívesen olvastam volna például pszichológusok leírását erről, egyéni tapasztalatokat, kinél miben nyilvánult meg, mi okozta, le e tudta győzni, vagy egyszerűen hogy éli az ember a hétköznapokat, egy ilyen korántsem hétköznapi félelem árnyékában. Nem lettem sokkal okosabb. Ezért úgy döntöttem, mesélek a saját tapasztalataimról.
Szóval…
Igen, nekem ilyenem van. Így telnek a napjaim, az éjszakáim, minden percben velem van, minden pillanatomban uralkodik rajtam. Sosem lehet tudni, hogyan fogok reagálni, ha például megsimítják a karom. Én sem tudom mindig. Lehet, hogy fel sem fog tűnni, vagy, hogy jól fog esni. De az is megeshet, hogy kiráz a hideg, vagy pánikrohamot kapok. Utóbbira hál’isten, nem sok példa volt az évek folyamán, de azért akadt.
Ami azt illeti, igyekszem elkerülni a rizikós helyzeteket, tehát amikor érzem, hogy nem bírnám elviselni a legcsekélyebb érintkezést sem, félrehúzódom. Ilyenkor általában elég, ha ellépek az emberektől, megpróbálok az ölelésektől, vagy egyszerű érintésektől is kitérni. Sajnos nem mindig olyan egyszerű a dolog, ugyanis idősgondozóként dolgozom, ami rengeteg tapival jár. Szerencsére sikerült megtanulnom, hogyan kezelhetem a legjobban ezt a helyzetet, ebben a munkakörben.
A legjobb az egészben, hogyha én érintek meg valakit, az nem zavar. Én gond nélkül megsimítok valakit, vagy kezet fogok, vagy .. tudom is én. A lényeg, hogy abban a felállásban én nyúlok, és tudom mit akarok, és az mivel jár.
Nem volt ez mindig így. Nem tudtam így elmondani mi ez az egész, csak éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Lelkileg más problémákkal voltam elfoglalva, más gyötört, és a fizikai síkot teljesen elfelejtettem, kizártam. Kerültem a barátaim, ismerőseim, a közösségeket, a tömeget, gyakorlatilag mindent, ami a külvilághoz tartozott. Persze ennek, nem csak az érintés az oka, de az egy másik sztori. Előfordult, hogy a tömegközlekedést sem bírtam valami jól, vagy szimplán mikor kicsöngettek a suliban és ki kellett mennem a folyosóra bepánikoltam. Rémálom volt az egész.
Akkor még nem tudtam mi is ez a haptefóbia. Más jellegű nyomorommal fordultam az iskolapszichológushoz. Több hét is eltelt, mire felhozta ezt a témát. Rettegve tudatosult bennem, hogy igaza lehet, az érintés is problémát okoz.
Persze az okát nem volt nehéz meghatározni. Ahogy a lelkemet bántották, úgy a testemet is. Tudat alatt rögzült belém a kód, miszerint az érintés fájdalmas, elviselhetetlen, és másmilyen nem is lehet. Minden porcikám tudta ezt, csak én nem.
Mára már könnyű, viszonylag tudom kezelni és könnyebben beszélek is róla. Nem szégyellem igazán, mert nincs mit szégyellnem. Nem azért vagyok ilyen, mert ilyen akartam lenni. Ilyenné alakítottak, de én vagyok elég bátor, hogy szembeszálljak ezzel. Egyfolytában küzdök ellene, és erőt ad minden nyertes csatám.
…
Emlékszem a napra, mikor E. barátnőmmel az udvaron álltunk, és viccelődtünk, szórakoztunk. Lágyan megsimogatta a karomat. Nem mondanám, hogy hirtelen ért, hiszen láttam miként emeli felém a kezét, már tudtam mire készül a másodperc tört része alatt. E. egyébként tud erről a félelmemről, és igyekszik távolságot tartani, megértő és kedves, gondoskodó ebben a témában (is). Szóval, mikor hozzámért, kirázott a hideg. Minden porcikám ellenezte, holott kínzóan vágytam az érintésre. Bocsánatot kért. Ez a legrosszabb az egészben. Bocsánatot kellett kérnie, mert megsimogatott. Elmondhatatlanul naggyá fejlődött bennem ez a fájdalom, és ezt már nem tudom kezelni.
Valami hasonló volt a szitu, mikor megtudta mitől félek. Feltűnően elkezdett kerülni. Ha egymás mellett sétáltunk, és a karunk véletlen összeért, ő elnézést kért érte. Került minden kontaktust. Iszonyú dühítő volt, mert én nem kértem ezt tőle és valójában nem is volt erre szükség. Megmondtam neki, hogy nem kell félnie, ha nem akarom, hogy hozzám érjen, akkor szólok majd. Azt mondta, nem akar semmiféle lelki sérülést okozni azzal, hogy megérint. Jaj, drága barátosném! Azon már túl vagyunk, de nem a te érintésed miatt.
A munkában is volt rá példa, hogy az öntudatlan idős néni, hozzáért a lábamhoz, miközben én öltöztettem őt. Konkrétan belemarkolt a zsebembe, és az ujjait éreztem a szöveten keresztül. Ott mindent félredobva ugrottam hátra. Rettegtem, és nem tudom, hogy az érintésétől, vagy attól hogy eluralkodik rajtam a félelem.
Volt egyszer, hogy szomorú hírt kaptam, és este találkozunk E. barátnőmmel. Látta, és tudta, hogy rossz passzban vagyok, és sajnos eluralkodott rajta a sajnálat érzése. Általában ilyen esetben az ember, gondolkodás nélkül meg akarja ölelni a másikat. Vele sem volt ez másképp és közeledni kezdett. Én pedig hátrálni. Tudtam, hogy nem bírnám elviselni. Most nem. Könyörögtem neki, hogy ne tegye, hogy ne közelítsen, de ő nem állt meg, míg végül nem volt hová futnom. Megölelt. Szorosan, lágyan, gondoskodóan. Az egész egy hatalmas szeretetburok volt. Minden félelmem elszállt. Ugyan nem öleltem vissza, de fürödtem az érintésében. Még sosem ölelt így. Ennyi érzéssel tele. A lehető legtisztább volt…
Nekem vannak különösen érzékeny területeim is. Míg egy kézfogást gond nélkül megejtek, úgy egy ölelést már át kell gondolnom. Rájöttem, az sem mindegy, hogy ki akar átölelni. Ha az illetőben feltétel nélkül megbízom, akkor általában mehet a buli. Persze minden a helyzettől függ.
Az arcom, az oldalam, a hasam, a hátam, a combom… azt hiszem főként ezekre a részekre vonatkozó érintésnél gondolkozom el: vajon bírni fogom, vagy sem?
És hogy hogyan lehet ezt eltitkolni?
Én megtanultam alkalmazkodni! Bármennyire is nehezemre esik, sokszor megpróbálom elviselni az elviselhetetlent. Például a tömegközlekedéssel járó tapikat. Vagy például egy kedves ölelést. Ha tudom, ha érzem, hogy nem bántó szándékkal közelednek felém, akkor megacélozom magam. No, ha a pofimat akarod megsimogatni, akkor meg fogom állítani a kezed, hogy véletlen se tehesd meg – és nem fog számítani mennyire kedvellek, vagy, hogy hány tucat ember van köröttünk.
Ha bármit is szégyellek a haptefóbiában, akkor az az, hogy miként tettem szert rá. Szerintem elég egyértelmű. Az ok, a szeretet nélküli érintés, és a durva érintés. Durva alatt verést, bántalmazást értek. Bizony jócskán kijutott belőle.
És nem kellett, hogy oka legyen.
Érdekes, hogy mára már teljesen kívülállóként tudok mesélni ezekről, miközben a húsomban érzem az égő fájdalmat. És igen, akár szó szerint is értheted. Talán ez a másik, ami szégyenre adhat okot. A sebhelyek. Mert nem minden ütés múlik el nyomtalanul.
Például az enyhe körvonalú égési foltok, a mellkasomon, a hasamon, a bokámon… Szerencsére mindet el tudom takarni, és nem túl szembeszökő sem. Még egy ok a cigaretta ellen!
Pár hete az óvodában voltam, iskolai gyakorlatot teljesíteni. Egy hétig tartott. Az világos volt számomra, hogy a gyerekek érintése nem fog zavarni, főként mert imádom a gyerekeket, tombolnak bennem a mami-hormonok, és alig várom ezt a csodát.
Jól sejtettem, a gyerekek probléma nélkül tapizhatnak. De sosem hittem volna, hogy ott tartózkodásom ideje alatt, az engem körülvevő felnőttek érintése sem fog zavarni. Állunk a konyha előtt, viccelődünk, és dajka-tanítóm meg fogja az oldalam és elkezd csiklandozni. Na, nem úgy igazán, csak éppen. Iszonyat csikis vagyok, de abban a pillanatban nemhogy nem voltam csikis, de az érintése sem zavart. És hasonlóan telt az egész hét.
A barátom mondta leesett állal, hogy „hát igen, a szeretet ereje csodákra képes”. Ki is használta, mert a pénteki kirándulás folyamán, mikor összefutottunk és egymás mellett haladtunk el, nem győzött simizni, telibe kapott, száz wattos mosolya kíséretében.
Mosolygásra késztetett a gondolata. Igaza lehet, hogy tényleg csak a szeretet a kulcs. Ám tovább gondoltam, és rájöttem, pusztán ez nem elég. Ez sokkal összetettebb sajnos, és még nem fejtettem meg.
Azt tudom, hogy fontos a bizalom. Fontos, hogy tudjuk, akik körbevesznek minket, azok megértenek, vagy megpróbálnak megérteni, és elfogadnak.
Ha elhúzódom, ne akarj hozzám préselődni mindenáron. Ha azt kérem, “ne érj hozzám”, akkor tudnom kell, hogy tényleg nem fogsz hozzám érni. Ha már ki merem mondani, hogy ne tapizz, akkor őszintén, komolyan kérem, nem ok nélkül.
Én úgy tapasztaltam, hogyha magunk vagyunk, akkor minden csak hozzáállás, környezet, idő, idő, és idő kérdése.
Ne add fel!
Le lehet győzni!
Te ismersz valakit, aki hasonló problémával küzd?
***
Annyi szent, hogy az íráskurzus után, örömmel öleltem át Vikut is, akivel azon a hétvégén találkoztam életemben először, és akit csak éppen hogy ismerhettem pár írása alapján. Öleltem és öleltem, és jó érzés volt. Nem féltem. Nem akartam elengedni, mert ha ezzel az érzéssel találkozom, soha nem akarom elengedni!
Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!
Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!