Haragszom rád

Haragszom rád!

Iszonyatosan és elmondhatatlanul dühös vagyok.

Rávettél arra, hogy káromkodjak, ráadásul mindenki előtt. Hogy tiszteletlen legyek veled, és hogy megbántsalak. Kihoztál a sodrómból, felhúztál teljesen. Mért tetted ezt velem?

Nagyon rossz érzés volt! Gyűlölöm magam érte! És haragszom rád miatta. Mért hozol ki belőlem olyat, ami nem én vagyok, akivé gyűlölöm, ha válok? Mért nem tudunk mi békésen elmenni egymás mellett?

Önző vagy és gonosz! A fejedhez vágtam mindent, amit nem akartam, amit nem hiszek, és amivel tudom, hogy bánthatlak.

Elküldtelek a francba, és egy pillanatig komolyan is gondoltam.

Az arcodba kiabáltam, hogy gyűlöllek, ellöktelek magamtól, és nem érdekelt senki véleménye. Nem érdekelt a látszat, amit meg akartál tartani, hogy ne pletykálhassanak. Nem érdekelt senki, és semmi, még Te sem! Főleg te nem!

Belül épp összeomlottam. Szavak hagyták el a számat, amik nem az enyémek voltak, amiknek már a gondolatát is megbántam, mielőtt kimondtam volna. De nem tehettem semmit. Mint a nyári zivatar, úgy tört le rám, tört ki belőlem a harag, amit felébresztettél. Tiszteletlen voltam veled, és ez nagyon fáj. De betelt a pohár, fejedhez vágtam a szavakat, amiket sosem tudtam neked kimondani.

Aztán rád néztem. Elém álltál, félve, meglepetten, oly ártatlanul.

Bármikor máskor elszállt volna nyomban, minden haragom… de most nem. Most igazán becsörgettél. Most magad ellen fordítottál. Mindent megtettél, szó se róla, mindent, ami fáj hozzám vágtál, cukkoltál, szavaiddal pofoztál. Nem hittél nekem. Talán ez fájt a legjobban. Hogy nem hiszel nekem. De csak mondtad és mondtad. Rövid szüneteid nem voltak elegek, nem tudtam elmenekülni előled. Nem hagytál szabadulási lehetőséget.

Mért nem álltál le, míg kértelek?
Mért nem hagytad abba?
Mért kellett ezt elérned?

Olyan tehetetlenül állok az érzéseim előtt, a bűntudatom előtt. Mit tehetnék? Kérjelek számon tiszta fejjel? Mi értelme? Csak még egyszer megbántanálak, ha tudnád mit okoztál bennem. Nem akarlak bántani. Soha nem akartalak bántani.

Látom magam előtt az arcod. Könnyeid sebes folyóként folynak le, és hullnak alá. Én csaltam őket elő. És arcod arcomban, akár a tükör rám talál, együtt bőghetjük tele párnáinkat az este.

Nézd mit okoztunk. Mit csináltunk, és miért? Mit tanultunk ebből?

Fájdalmat.

Fájdalmat okozni, és fájdalmat kapni.

Mondd, megtanulhatjuk együtt elengedni?

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!