Otthon, édes otthon

Itt vagyok. Újra. Hónapok óta újra itthon vagyok.

Mikor meghallom a vonaton, a város nevét, máris melegség önti el lelkem, szívem kihagy egy dobbanást, és mosolyra húzódik a szám. Otthon, édes otthon.

Átsétálok a városon. Ismerős helyek, ismerős arcok, simogat az érzés, ami eltölt.

Hazaérek felmálházva, piszkosan, izzadtan, de mit sem számít az egész, mert végre itt lehetek!

A házban jó ideje nem járt senki. A takarítónőm, aki elrendezte a dolgaim, pár hete felhívott, hogy ugyan már ne haragudjak, de nem tud többet jönni, aztán se szó se beszéd, rám vágta a kagylót. Vicces volt. Mondjuk nem nekem, de neki biztosan. Úgyhogy választás híján, haza kellett utaznom. Na, nem mintha bánnám.

Egy üzlet miatt kellett elutaznom a céggel. Mikor elindultunk, arról volt szó, pusztán pár hét, esetleg 1 hónap lesz az egész. Mindent elrendezünk a projekttel kapcsolatban, lerakjuk az alapokat a partnereknek, és már jöhetünk is vissza. Legalábbis én, aki a munka oroszlánrészét már itthonról is tudom folytatni. Nos, a partnereink makacsabbak, mint gondoltam volna. Egy céggel kifejezetten nem tudtam dűlőre jutni, így az egész herce-hurca már több mint 6 hónapja tart. Mivel idehaza, kedves Rózsám elvállalta a ház takarítását, felügyeletét távollétemben, nyugodtan hátradőltem a székemben, hogy mindenesetre otthon rendben van minden. Nem jött be.

Az étkezőpulton találom a kertész telefonszámát, akit Rózsa emelt az egekig, milyen remek munkát végez, és aki megmetszhetné nekem a sövényeimet. A napokban fel kell hívnom, hogy minél hamarabb el tudjon jönni hozzám. Talán más munkát is elvállal, elég nagy a kert, és én nem érek rá állandóan kint túrni a földet. Épp elég nekem a napi 8 órás üzleti világból kijönni, bemenni a napi 12 órás egészségügybe, elmenni a továbbképzésekre, megpróbálni magánéletet létrehozni, elkaparni a virágaim a kertben, és megetetni a macskát. Apropó macska. Holnap el kell mennem Béláért az állatorvoshoz. Kedves Rózsám allergiás a macskaszőrre, így el kellett vinnem, hogy vigyázzanak rá, míg távol vagyok. Üsse kő, elvégre így van, aki megfogja a padláson az egereket.

Miután ledobom kabátom az étkezőszék támlájára, rájövök, hogy ha itt este nem akarok fagyhalált halni, akkor bizony fel kell vennem a fűtést. Kinyitom a szekrényajtót, és a bojler szemezik velem, de majd dobok egy hátast. Nem is csoda, hogy jégverem a lakás, még a beállított hőre sem tud felfűteni, merthogy nincs víz benne. Remek! Az egész rendszerben ezt szeretem a legjobban. Három, az az 3 (!) csap szükséges a művelethez. Kettő a csöveket zárja el, egy pedig végzi a munkát – küldi a vizet. A folyamat úgy néz ki, hogy kinyitom a két csőzáró csapocskát, aztán eltekerem a vizes csapocskát. Töltődik a rendszer, zúg a víz, jön az ár, de közben kukkolni kell az órát is. Na, nem az időset, hanem a vizeset. Másfél bar, víz elzár, de gyorsan, íziben, míg kb. ezzel egy időben zárni kell a cső csapocskákat is. Minden nagyon gyorsan történik, nehogy a víz visszafolyjék. Aki ezt kitalálta…

Egy szó, mint száz, csodálatos művelet ez!

Begyújtok a kandallóba is, hogy mégse fagyjak meg estig. Elszívok egy cigarettát, kibontok egy sört, és elégedetten hátradőlök a kanapén, mondván, haza értem, a terep tiszta, és minden csak rám vár. Ám míg listába szedem teendőim végtelen sorát, elszunyókálok a pattogó tűzzel szemben, és hónapok óta, végre kipihenem magam, hisz nincs is kellemesebb hely a szundizásra, mint az otthon, édes, édes otthon.

Tetszett ez a bejegyzés? Kérlek oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a továbbiakról, iratkozz fel oldalt a Blogkövetésre!

Az Empatasztorikat a Facebookon is megtalálod. Várlak szeretettel, csatlakozz hozzánk!